Köszönet Viviennek!

Mióta cégvezető/vállalkozó vagyok, azóta valahogy másképp látom az alkalmazottakat is. Az utóbbi 10 évben mindig dolgozott valaki “alattam”, mindig felügyeltem valaki (inkább többmindenki) munkáját, mindig a kezemben volt az irányítás. De őket nem én választottam, őket kaptam, sokszor úgy éreztem, ajándékba, néhányszor meg úgy, hogy büntetésként :).

A boltunkba már nagyon sokat jelentkeztek eladónak, szervizesnek, de az állandó, tökéletes munkaerőt még nem sikerült megtalálni. Tény az, hogy vezetővé nem úgy válik az ember, hogy egyszer csak alkalmazottja lesz, és a vezető nem az, aki dirigál és elvár.

Nehezen tudom megértetni a férjemmel, hogy sokkal többet érhet el dicsérettel. Egyszerűen a főnök-alkalmazott viszony nagyon gyorsan átcsap szerepjátékba, csak az a baj, hogy mindkét “színésznek” más a rendezője… A kisvállalkozásokban a főnök általános legnagyobb és legégetőbb gondja az alkalmazottal kapcsolatban az, hogy: nem termeli ki a saját költségét! Márpedig az ember nem azért vesz fel valakit, hogy őrizze a terepet, aztán ő maga duplán dolgozhasson…

Ebből a szerepjátékból csak a döbbenet tudja kibillenteni a szereplőket, és egyértelműen a főnöknél van a labda: ha eddig szidott, dorgált, beleszólt, akkor el kell kezdeni spontán, és már-már túlzásokba esve dicsérni. Mások előtt is. Ezt én kb. 150 emberen teszteltem, és volt, amikor “elkiabáltam” a dolgot, de őszintén hittem benne, és működött. Majd erről mesélek még, mert van mit :).

Amiért most ideültem, az egy tegnapi esemény, de ennek is van előzménye. Bolttulajdonos munkáltató szemmel nézve a világot, kilométerekről megismerem a csodálatos eladót! És tegnap is találkoztam vele, és ez azért rendkívüli, mert borzasztóan ritka! (Legutóbb egy Tesco pénztáros hölgy érte el ezt a díjat nálam, csak róla nem blogoltam, mert nem tudtam meg a nevét.)

Tehát, szituáció: az Őrs vezért tér előtt, még Cinkota felé, van egy McDonalds. Reggel 10.06-kor belibbentünk, és bár két kiszolgáló állt a pult mögött, én mégis automatikusan a szemembe néző, mosolygó lányhoz soroltam be, holott ő volt messzebb! Már éppen kezdtünk volna a  szokásos: két BigMac menü… kezdetű litániába, amikor kedvesen leállított, hogy “Sajnos most még csak reggelivel tudunk szolgálni”. És már tolta is az orrunk alá, hogy miket választhatunk, mi finom, mit ajánl. Na, ilyenkor mondd egy 90 kilós férfinak, hogy “Édesem, jó lesz neked a rántotta is”, ha egyszer már BigMacre állította be a gyomrát. 🙂

Vivien, mert így hívják, kedvesen felhívta figyelmünket, hogy 10.30-ig csak reggeli van, utána kaphatunk szokásos hamburgereket. De mindezt azzal a megértő, elnéző mosollyal, és olyan mosollyal, hogy sütött róla, hogy Vivien nem műmosolyog kényszerből, hanem élvezi amit csinál! Az elnéző mosoly persze annak szólt, hogy “Értem én, hogy ki vagytok akadva”.

Eldöntöttük, hogy visszajövünk. A kocsihoz menet még végighallgattam egy néhány mondatos dühöngést ;), de abban egyöntetűen megegyeztünk, hogy a hölgy nagyon kedves és aranyos volt.

Kb. egy óra múlva visszatértünk, természetesen Vivien köszöntött minket: ááá, visszajöttetek! Most már bármit rendelhettek! És mosolygott. Oké, eddig lehetne egy szabványos, mindennapos meki történet, de utána jött a java: Vivien, ahogy a sült krumplinkért ment, odaszólt a kolléganőjének, hogy: sok autó áll kinn? Mert akkor hozok még krumplit!

Igen, sok – szólt a válasz – és Vivien ment, és hozta. Közben az is feltűnt, hogy a többiekkel való kommunikációja is ebben a “Szeretem az életet, imádom ezt csinálni!” stílusban zajlott, tehát a mosoly, a vidámság nem nekünk szólt, hanem úgy kompletten az egész világnak.

Szokás szerint a halas szendvicsemre várni kellett, ezért kedvesen elküldött minket leülni, és megnyugtatott, hogy mindjárt kihozza nekem. Még ez is lehetne sablonos, de ami most jön… Ahogy leültünk, feltűnt, hogy nem messze egy asztalnál, egy fiatalember, ott árválkodott. Nem volt előtte se tálca, se semmi, csak ott ült és csak úgy volt…

Egyszer csak megjelent Vivien, bocsánatot kért, hogy ilyen sokat kellett várnia, kedvesen letette elé a tálcát, és én döbbenten figyeltem, mert nem az volt a lényeg, ahogy beszélt, amit beszélt, hanem a metakommunikáció. Mint mikor az anya teszi gyermeke elé az ételt, és boldog, hogy szolgálhatja, örül, hogy örömet okozhat.

Vivien gondoskodott. Nem esett túlzásokba, nem gesztikulálta túl az eseményeket, nem volt túl sok. Egyszerűen sütött belőle az a fajta szeretet és odaadás, ami csak a kiegyensúlyozott önzetlen emberek sajátja. Mert lehet önzetlen valaki úgy is, hogy beledöglik, de Vivien örömét lelte a munkában, és abban, hogy emberek között lehet, és tehet értünk valamit.

Minden cégvezetőnek azt kívánom, hogy találja meg a maga Vivivenjét, én mostantól ilyen munkaerőt keresek.

Köszönöm Vivien, hogy beragyogtál a fényeddel!

About vidirita

Vidi Rita, kezdő és újrakezdő vállalkozások stratégiai tanácsadója. Gondolkodásmód formáló tanácsokkal, ötletekkel, megoldásokkal, könyvek írásával, online tanfolyamok szervezésével foglalkozom, hogy Te sikeresebb lehess. 2013 óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Oktatási Nevelési Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok, és persze a RitArt Academy nemzetközi projekt vezetője.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *