Hogyan alapítsunk saját iskolát? Meglepő válasz a cikkben…

Indítsunk saját iskolát?

Mostanában nagyon felkapott téma lett a sajtóban, blogokon és a közösségi oldalakon is az oktatás minősége, és az a téma, hogy hogyan lehetne javítani az egész rendszeren, illetve, ha ahhoz túl kicsinek éreznénk magunkat, hogy megjavítsuk az egész rendszert, akkor esetleg hogyan lehet saját hatáskörbe vonni a dolgot: hogyan lehet kivonni a gyereket az oktatási rendszerből, vagy hogyan lehet saját iskolát indítani?

 

Hogyan alapítsunk iskolát? Rossz híreim vannak…

A minap egy olyan cikkbe botlottam, ahol volt egy lista, hogy mennyi minden kell egy iskola indításához, és azon képedtem el a legjobban, hogy bár a lista korántsem volt teljes, sőt, csak egy szeletét karcolgatta az egész dolognak, ott volt benne egy számszerű, 1.5 milliós összeg is, az induláshoz.

Mikor megláttam ezt a számot, akkor az jutott eszembe, hogy boldogok a tudatlanok. Másfél millió forint… Hatalmas, mégis semmiség összeg, ha egy iskolát akarunk elindítani.

Ja, hogy honnan vagyok ilyen “okos”?

2013-ban pár hónapig volt szerencsém közvetlenül részt venni egy iskola támogatásában, mint tevékeny szülő. Ez az iskola egy Waldorf iskola volt, akkoriban tizenegynéhány gyerekkel. Közben tagja voltam egy zárt FB csoportnak, aminek Waldorf-intézmény alapítás volt a közös témája, és oda csatlakozott mindenki, aki ovit, iskolát, vagy középiskolát szeretett volna indítani a Waldorf kötelékén belül. Örömmel csatlakoztam a csoporthoz, mert akkor még azt hittem, hogy ez egy járható út.

Én, a naaaagy vállalkozó (előzőleg MaVan egyesület elnöke, számtalan vállalkozóknak szóló információs anyag létrehozója, és előadás megtartója, 2013-ban Év Vállalkozója) akkor szembesültem azzal, hogy az iskola olyan, mint vállalkozni, csak legalább százszor macerásabb.

Akkor láttam bele abba, hogy vállalkozni kisujjal is lehet, míg iskolát csinálni – és az óvodában gondolkodók se sóhajtsanak most fel megkönnyebbültem, mert az meg még rémesebb esetenként – csak legalább egy 10 fős elkötelezett, együttműködő, körme szakadtáig mindennel megküzdő csapattal lehet. És akkor ez, amiről beszélek, az iskolaindítás – mindjárt az üzemeltetésre is rátérünk -, egy akár évekig tartó, 10-12 ember számára napi 24 órás agyalás, intézkedés, adminisztrálás, szervezkedés, botladozás, sőt, olykor szentségelés. Örök barátságok és örök haragok szerveződnek ilyenkor úgy, hogy egyik nap még minden oké, másnap meg borul a bili.

Szóval, a Waldorf suli és sulik kapcsán megfogadtam azt, hogy na, én aztán soha nem indítok iskolát, valami más stratégiát kell kitalálni.

Mert az egy óriási tévhit, hogy ha látok egy iskolát rosszul működni esetleg – akár állami, akár önkormányzati, akár alapítványi, vagy egyesületi fenntartású, sőt, ide sorolhatom az egyháziakat is -, akkor innen-onnan felszedegetett információkkal majd pikk-pakk tudok egy JOBBAT csinálni.

Iskolát nem szabad úgy indítani, mint ahogy sok vállalkozás indul, hogy van egy probléma, és arra adunk egy megoldást, mert aki így indít iskolát, az buta.

Egy vállalkozást BÁRMIKOR abba lehet hagyni. De egy iskolát nem.

Egy vállalkozásból bármikor ki lehet szállni, de egy iskolából nem. Vállalkozásindításnál kulcsfontosságú megtervezni a kiszállási stratégiát. Iskolánál NINCS, nem lehet kiszállási stratégia, mert a törvények ugyan beszélnek ilyesmiről, hogy iskola megszűnés és társaik, de ez a gondolat nem lehet benne senki fejében, mert különben halálra van ítélve az egész projekt, és tényleg csak haragosok maradnak az ember körül a végére, barát egy sem.

Egy iskola határozatlan időre indul, és csak úgy szabad indítani, hogy elfogadjuk azt, hogy az az iskola nagy eséllyel életünk következő legalább 5, de inkább 10-12 évében olyan feladatokat fog adni, amiket igazából a hátunk közepére sem kívánunk. Az év minden napján.

De a Waldorfos élmény még kevés volt. Az, hogy szülőként részese vagy egy iskola háttérmunkálatainak, az semmi… Nézőként részt veszel egy focimeccsen – körülbelül ez a szint.

  1. augusztusában beírattuk a fiunkat a Balaton-felvidéken akkor induló, magántanulókat is tárt karokkal fogadó – akkor még – Életiskolának nevezett suliba. Elmentünk beiratkozni, beszélgettünk az alapítókkal, csodáltuk az elhivatottságukat, és a szakértelmüket, és hazafelé arról beszélgettünk, hogy bárcsak ez az iskola sokáig fennmaradna, mert itt olyat tapasztaltunk, amit máshol sehol: nyitottságot, innovációt, és valódi elkötelezettséget a gyerekek boldogulása iránt. Kíváncsian vártuk a fejleményeket, hova fejlődik a suli, lesz-e biztos helye végre a gyerekünknek egy valóban gyerek-centrikus intézményben, és nekikezdtünk a tanulásnak.

Október közepén viszont nem várt esemény történt. Az iskola alapítói megkerestek, hogy vállaljam el az iskolát fenntartó alapítvány kuratóriumi elnöki tisztségét. Ha azt mondom, hogy hirtelen lesokkolt felkérés, akkor azzal messze nem mondtam el mindent :). Pár nap gondolkodási időt kértem, és elfogadtam. Tehát 2013 októberétől – jogerősen 2013 decemberétől, mert egy iskola körül minden csak akkor biztos, ha az már jogerős – a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskolát fenntartó Balaton-felvidéki Nemzeti Oktatási Nevelési (azóta már Közhasznú) Alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok. Fantasztikus három nőt kaptam magam mellé segítségül: Mariannt és Icát, akik kuratóriumi tagok, illetve Bárdi-Farkas Beátát, mint igazgatót.
Az iskolának akkor tizenvalahány tanulója volt, rengeteg érdeklődővel, de bizalom még nem volt – nem is lehetett az iskola felé – hiszen már mindenki látott szuper kezdeményezéseket, amik aztán egy-két év múlva sehol sem voltak. Ma, 2018 telén ott tartunk, hogy 300 diákunk van (volt már ennél több is, csak helyhiány miatt vissza kellett vennünk a létszámot sajnos), és a középiskolát is elindítottuk már a 2016-2017-es tanévben, tehát összesen már 10 évfolyamon folyik nálunk a tanítás.

Gyakorlatilag annyi szemszögből ismerem már az oktatást, amennyivel kevesen büszkélkedhetnek: mint diák, mint szülő, mint oktató, mint fenntartó. Sosem leszek pedagógus, és nem leszek állami hivatal alkalmazottja sem, tehát vannak aspektusai a dolognak, amiket én személy szerint sosem fogok belülről ismerni, de kuratóriumi tagtársaim a saját tapasztalatukkal tökéletes egésszé teszik a munkánkat. Sőt, azt gondolom, a legteljesebbé, amit egy iskola fenntartója csak kívánhat.

Hogy miért vállaltam el, amikor megfogadtam, hogy sosem alapítok iskolát? Lehet, hogy viccesnek tűnik, de az egy óriási előny volt, hogy már elindult az iskola. Ennek is másfél évig tartott az elindítása, így én úgymond belekerültem a “készbe”, már “csak” fel kellett futtatni, meg kellett tölteni gyerekekkel.

Az iskola és az oktatás megreformálása ügyében mindenki legalább olyan okos, mint a fociban, politikában, egészségügyben. Én is azt gondoltam, hogy okos vagyok. Aztán kiderült, hogy okos lehetek ugyan, de az ezer százalék, hogy a szükségesnek csak maximum századrésznyi információjával bírtam a hétköznapokban. Úgyhogy az elmúlt 4,5 évben, mióta én vagyok az elnök, semmi mást nem csináltam, mint tanultam, fejlődtem. Olykor a számat tátottam a döbbenettől, és elcsukló hangon nyökögtem: nem, ez nem lehet! Nem lehet például, hogy a Kormányhivatal másképp értelmezi a köznevelési törvény több paragrafusát is, mint mi és a jogászaink.
De, igen, lehet. És aztán lehet egyeztetni az álláspontokat.
Máskor pedig sírtam az örömtől, hogy “nem, ez nem lehet, hogy év végére már majdnem 50 gyerekünk van!”, de pedig ez is lehet, sőt volt, amikor már a 385.-et ünnepeltük. Közben azok, akik velem együtt kezdték, illetve pontosítok, ők elkezdték az iskola létrehozást, én meg nem, azok már rég abbahagyták. Továbbá azok, akik abból élnek, hogy kritizálják az oktatási rendszert, meg az iskolákat, azok bármennyire is szeretnék, továbbra sem indítottak iskolát. Nem is fognak.

Vájt szemű ismerőseim észrevehették az utóbbi években, hogy leszoktam arról, hogy az állami oktatásügyet kritizáljam. Ennek több oka van, és nem a véletlen műveként alakult így.

  • Már éveken át kritizáltam a rendszert, kerestem a kitörési pontokat, mire azok, akik most hallatják a hangjukat, észbe kaptak, és elkezdtek nagy kényelmesen megosztani cikkeket meg posztokat arról, mennyire tarthatatlan a helyzet, vagy épp megírni azokat az értekezéseket, amik a problémákra kívánnak rámutatni. Ne vegyétek dőreségnek, de ilyenkor mindig az jut eszembe: jó reggelt kívánok. Nem az a fajta vagyok, aki ötvenezerszer mondja el ugyanazt a mantrát, hátha ötvenegyezredszerre lesz is majd eredménye mások bólogatásán kívül. Tehát az, hogy nem kritizálok, az nem azért van, mert egyetértek azzal, ami van, hanem azért, mert már letettem a kritika asztalára a magamét régebben, és továbbléptem a megoldások útján.
  • A kritizálás különben is, elkényelmesít. Ha valamit kritizálok, akkor számomra is úgy tűnhet, hogy én magam jobban értek hozzá, ráadásul mivel a kritika is munka, úgy tűnik, hogy tettem valamit az ügyben. Pedig nem. Így én úgy döntöttem, hogy inkább a csinálással foglalkozom. Megkaptam a lehetőséget, hogy tegyek, létrehozzak, alkossak, és menjek előre, és éltem ezzel a lehetőséggel, és élek ma is. A kritizálásra fordítható időt meg valami hasznosabbal töltöm. Egyáltalán nem én vagyok az iskola hajtóereje, hanem a tanárok és az intézmény vezetője, továbbá a szívét-lelkét kitevő iskolaalapító, és azok, akik nap, mint nap ott vannak és segítenek. Én “csak” a háttér országot biztosítom, meg a biztonságos működést. Néha még visz a tűz, hogy vitatkozzam emberekkel oktatásügyben, de már csak a hülyeségeket szoktam kiigazítani, mert vitatkozni csak azokkal vagyok hajlandó már, akik iskolát vezetnek, vagy fenntartanak. A pálya széléről beszotyizó ellendrukkerekkel nem állok le vitázni, hanem inkább arra a 300 gyerekre gondolok, akikért jelenleg is dolgozunk, és teszek a szotyizókkal való eszmecsere helyett valami sokkal hatékonyabbat.
  • Nem kell kritizálni a rendszert, meg kell keresni az alternatív útvonalakat. Bárki számára van lehetőség alternatív iskolába vinni a gyerekét, mert ezek – a közhiedelemmel ellentétben – nem biztos, hogy drágábbak, mint az állami, sőt, olcsóbbak is lehetnek.

 

Az iskolaindításhoz két iszonyúan fontos dolgot ír elő a törvény, és ezt a kétévente történő Kormány Hivatal által végzett kötelező felülvizsgálatnál rögtön elő is veszik, továbbá minden vizsgálódásnál a két alapvető, sarkalatos pont.

  • Az iskola működéséhez szükséges HELY, amivel kapcsolatban határozatlan időre, de legalább 5 évre szóló bérleti, vagy használati szerződéssel kell rendelkezni, és amely szerződésben jó, ha szerepel az az ígéret a tulajdonos részéről, hogy a következő 5 évben csak súlyos szerződésszegési esetekben fogja kezdeményezni a szerződés felbontását. Ez az egyik sarkalatos pont.
  • A másik pedig az, hogy a tanerő 70%-át határozatlan idejű munkaszerződéssel kell foglalkoztatni, gyakorlatilag 8 órában, ami heti 26 órányi konkrét tanítást jelent. Nem lehet okosban megoldani a dolgokat, nem lehet mindenkit megbízási szerződéssel foglalkoztatni, és akkor is kell egy csomó tanító, tanár, és persze igazgató, ha még egyetlen gyerek sincs az iskolában.

Hogy ez kijön-e másfél millió forintból? Kizárt. Egy hónap sem jön ki ebből…

Az iskola indításhoz nem 1.5 millió forint kell, hanem legalább 21.5 millió forint. Egy vagyon. Ki lehet sakkozni a bolygók és minden egyéb szerencsés együttállása révén akár kevesebből is, de felelősséggel tervezni inkább a 21.5 milliót kell.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy az állam részéről a finanszírozást már az első októberben kaphattok, de csak arra a néhány gyerekre, aki odajár. Miből fogtok finanszírozni X tanítót, tanárt, igazgatót, pedagógiai asszisztenst az első tanévben, miközben folyamatosan a létszámnövelésen dolgoztok? A másfél millió forintból? Abból egyetlen tanító fizetése és járuléka sem jön ki, az állam pedig nem előre fogja nektek megfinanszírozni a növekedést.

Iskolát akarsz alapítani? Szuper! Képzeld el, hogy holnap felkelsz reggel 7 órakor, és nyakadba veszed az országot, jössz-mész keresztül-kasul, intézkedsz, találkozókat egyeztetsz, dugóban dekkolsz, buszra vársz, és ezzel párhuzamosan, csak nem pont ugyanazon részcélok érdekében még 4-5, veled együtt dolgozó szülő-tanár teszi ugyanezt. Reggeltől estig, minden áldott nap. Ezt elkezded holnap reggel hétkor, és másfél év múlva talán lesz egy iskolátok. Addig MINDEN NAP ez a szitu, és ez még a szerencsés helyzet, mert iskolaalapítás esetén az a legborzalmasabb, mikor hétvége van, és bezárnak a hivatalok, sehol nem veszik fel a telefont, és nem válaszolnak az emailekre sem, ti meg csak malmoztok és vártok.

Hogy ez mellett dolgozni járj? Saját vállalkozást vezess? Nyaralni menj, meg világot látni?
Meg lehet próbálni, de nem fog menni, mert akkor minden folyamat megáll, és nem úgy működnek az iskola körüli dolgok, hogy ha a kemény mag lelassul, akkor lelassulnak a dolgok is, hanem konkrétan megállnak, majd pillanatokon belül visszahanyatlanak a kezdeti, kiindulási pontra, és amikor újra tettre kész leszel, akkor nem onnan folytatod, ahol abbahagytad, hanem kezdheted elölről.

Na, ez az iskolacsinálás. Még mielőtt elindulna az iskola.

Az, amikor már működik, az még nagyobb kihívás, viszont cserében már ott az ajándék is: a reggel még álmosan érkező, délután pedig felvillanyozódva, nevetgélve távozó boldog gyerekek, akik alig várják, hogy újra reggel legyen.

Igen, ez ajándék, de közben iszonyatos stressz is, mert a boldog gyerekek láttán mindig összefacsarodik majd a szíved, hogy „hála a jó égnek”, ők még mit sem sejtenek arról, hogy mennyire instabil az iskola helyzete, és milyen sokáig az lesz még, mert ez törvényszerű az első években. És akkor azt feltételezzük, hogy úgy egyébként az önkormányzat, a Kormányhivatal, és minden hivatalos szerv ezer százalékig támogatóként lép fel. Merthogy egyetlen szemöldök-összevonás bármely hivatalos szerv részéről képes elmosni a föld felszínéről egy iskolát.

Szóval, kinek javasolnám iskola indítását? Őszintén szólva senkinek. Mindemellett drukkolok minden kezdeményezésnek, de a tisztánlátás végett ezt a cikket most már meg kellett írnom, így 4-5 év távlatából.

Légyszi ne keressetek iskolaalapítási tanácsokért, mert úgyis mindenkit lebeszélek. 🙂

Akkor mit csinálj iskola alapítás helyett?

Indíts tanulócsoportot! Az iskolát mi biztosítjuk mögé>>

 

 

One Comment

  1. Kedves Rita!
    Mindig ámulattal olvasom amiket írsz, és nagyon köszönöm, hogy a tapasztalataidat megosztod velünk! Ismerőseimnek is elküldtem ezt az írásodat, mert van köztük, aki azon gondolkodik, hogy iskolát kellene indítani. Kicsit lelombozódtak a mondanivalótól, de legalább most már tisztán látnak. Szóval köszi a nevükben is!!! 🙂
    Laura

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *