A telefonhívás 2.

(Az első részt itt találod: A telefonhívás>>)

Zsuzsa a következő hetekre úgy emlékszik, mint valami rózsaszín, meleg szélviharra. Elindította a honlapját, feliratkozott az összes online marketinges és marketinges hírlevelére, itta magába a rengeteg, néha egymásnak ellentmondó információt, és közben Dani segítségével saját youtube csatornát is indított, melyre óriási elánnal gyártotta a videókat. Nap mint nap leült a videót is vevő fényképezőgépe elé, és úgy beszélt különböző témákról, mintha egy barátnőjének mesélne róla.

Élvezte a pörgést, a nyüzsgést, az újdonság varázsát… de egy kellemetlen dologgal nem számolt. Azzal, hogy minden szabad, és csak látszólag szabad percét a neten töltötte, a honlapját bütykölgetve, videókat töltögetve, és már a következő lépésen morfondírozva, hogy hogyan szólítsa meg az embereket a Facebookon, ismét telefonhívást kapott. De ez a hívás most nem jó, hanem rossz hírt hozott. Az egyik fodrászlány volt az a szalonból, aki röviden bejelentette, hogy a pangásra való tekintettel megválik a csapattól, és másik helyre megy.

Zsuzsa hosszú percekig állt a már süket telefont a fülére szorítva, és úgy érezte, mintha a padló imbolyogna a talpa alatt. Agyában mantraként villódzott a “pangásra való tekintettel – pangásra való tekintettel”. Pangás. Pangás??? Kérdezgette magától félhangosan.

Azonnal autóba pattant, és a fékpedált teljes egészében kihagyva a munkából, elszáguldott a szépségszalonhoz. Már az gyanús volt számára, hogy meg tudott állni az üzlet előtt, hiszen az volt az alap, hogy meg kellett kerülnie a háztömböt, hogy végre parkolóhelyet találjon, és a lehető legrosszabb sejtésekkel lépett be az ajtón.

De odabenn látszólag minden rendben volt. Egy ügyfél ült az egyik székben, egy másik pedig éppen időpontot egyeztetett a műkörmössel, aki a legutoljára felvett alkalmazottja volt Zsuzsának, és bár a várakozó fotelek üresek voltak, de hát ilyen bármikor megeshet, hogy a jó szervezés következtében nem torlódnak össze az ügyfelek!

Egy hatalmas légvételt követően kifújta magából a felgyülemlett stresszt, és amikor az időpontot egyeztető ügyfél kilépett az ajtón, intett a lányoknak, és összeültek a hátsó kis konyhában egy gyors beszélgetésre.

–Lányok, most hívott Dóri, percekkel ezelőtt, és bejelentette, hogy nem jön többé. Mi történik itt??? – bármennyire is igyekezett, képtelen volt letörölni az arcáról a kétségbeesés és az értetlenség nyomait.

A lányok – Tünde és Andi – csendesen ültek egymás mellett, kezük a mellkasukon összefonva, és csak a padlót bámulták szomorúan.

–Mi folyik itt csajok? – Zsuzsa komolyan kezdett megijedni, de az ijedtségbe már idegesség is feszült. Hát mit szórakoznak ezek itt vele a hallgatásukkal, amikor neki azonnali információkra van szüksége?

Andi és Tünde egymásra néztek. Tünde egy aprót biccentett, mire Andi vett egy nagy levegőt, és nekikezdett:

–Az a helyzet Zsuzsa, hogy mióta rákaptál erre a netes hülyeségre – ne értsd félre, imádom a videóidat, és imádok itt dolgozni, és szerintem Tünde is így gondolja -, de azóta itt se vagy! Sorra mondtuk le az ügyfeleket, és az van, hogy mostanában már fél napokat csak a lábunkat lógatjuk, és egymást bámuljuk. – Fejezte be hirtelen, majd hozzátette – Meg a videóidat a telefonunkon…

Zsuzsa nem kapott levegőt, legalábbis úgy érezte, hogy nehezére esik beszívni, kifújni, mintha a feltoluló dühös gondolatok, és számonkérő kérdések útját állták volna az oxigénnek a szervezetében.

–Mi… mi… ki… miazhogy, hogy itt se vagyok? De hát állandóan itt vagyok! A szabadidőmből veszem el a pillanatokat, hogy a weboldalt meg a videókat csináljam! Nem tehetek róla, hogy most éppen fizetésnap előtt vagyunk, és kevés az ügyfél, tudjátok, milyen ez! – a szeme villámokat szórt, bár ő inkább azt érezte, hogy kiszáradtak és égnek, és mindjárt kitör belőle egy jóféle síráscunami.

Tünde vette át a szót, közben kezét megnyugtatólag Zsuzsa karjára helyezte. Halkan beszélt, de határozottan.

–Zsuzsa, én megértem, hogy magával ragadott ez az online világ, de hidd el nekem, amit te perceknek érzel, azok órák! Az, amikor a múltkor itt csináltad az üzletben azt az 5 perces rövid videót, emlékszel, a hajfestés legalapvetőbb titkairól – Zsuzsa itt bólintott egyet, hogy igen, emlékszik -, az KÉT ÓRÁBA tellett! – nyomta meg Tünde a szavakat jelentőségteljesen. – 5 percért megéri a két óra, Zsuzsa? – tette hozzá a kérdést.

Zsuzsában egyből fellázadt a kisördög:

–Dehogy két óra, ne viccelj már, hát… – de amikor látta azokat a szomorú szempárokat, ahogy rászegeződnek, rájött, hogy hiába is magyarázkodik.

Igen, ettől félt a szíve mélyén… Hogy az, amiben ő annyira jól érzi magát, az egyrészt eredményt sem hozott még, másrészt azok a percek tényleg lehetnek órák…

–Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte alig halható hangon.

Tünde megköszörülte a torkát, és elkezdte sorolni, Zsuzsa számára olyan hosszan, hogy rájött, ebből a szituációból már fél perc is sok.

–Dóri nem véletlenül ment el, megunta, hogy nem lehet téged elérni, nem foglalkozol itt semmivel, az ügyfelek pedig azt unták meg, hogy várniuk kell rád. És már pénz is alig van a kasszában – vonta le a végső konklúziót nagy lendülettel. De még volt egy utolsó tőrdöfés a tarsolyában: –Ez a hölgy, aki most volt itt, akivel beszéltem… na, ő is lemondani jött…

Zsuzsa úgy érezte, rászakadt az ég. Reszkető kézzel kotorászott a határidőnaplója után, és felütötte annál a napnál, amikor a TV-ben volt. Azóta 8 hét telt el, és ahogy lapozgatott, kénytelen volt szembesülni azzal, amit bármelyik nap megláthatott volna, ha akar: a tévészereplés hetében már elkezdtek ritkulni az beírások, és az utolsó hat hétben már üresen tátongtak az oldalak a határidőnaplóban.

Már maga sem tudta hogyan, de elköszönt a lányoktól, beült valahogy a kocsiba nagy nehezen, de mintha sem a keze, sem a lába nem akartak volna engedelmeskedni az akaratának. Beindította a motort, majd hagyta, hogy elárassza a mindent elmosó zokogás.

“Mit csináltam rosszul? Mit csinálok rosszul? Miért pont most történik ez?”

Néhány percnyi – vagy órák teltek el? – sírás után elindult haza. Ahogy belépett a lakásba, az első, amire a pillantása esett, a monitor volt, rajta a hívogató, elvarázsoló weboldallal, amire olyan büszke volt, és a tálca jobb alsó sarkán rögtön látta azt is, hogy 8 üzenete érkezett. Biztos a hírlevelek – gondolta, amiket úgy olvasott, olyan izgalommal, mint kislány korában a paplan alatt a zseblámpa fényénél Robinson Crusoe történetét.

Elgyötörten húzta ki a dugót a konnektorból, a gép pedig egy rövid “bzz” hanggal leállt.

Leroskadt a legközelebb eső székre, újra elővette a határidő naplót, és azt lapozgatta, főleg annál a TV-s napnál időzve sokat, mintha a papírok pergetése adná meg a választ.

Eszébe jutott, hogy mit olvasott annak idején a vállalkozásépítésről szóló könyvekben… hogy nagyon nem mindegy, hogy céget építesz, vagy munkahelyet magadnak… mert ha ez utóbbit, és kiszállsz, akkor összeomlik az egész.

Bele sem mert gondolni, hogy mekkora a baj, de igazság szerint nem az aggasztotta, hogy nem lesz pénze, hogy nem tudja kifizetni a költségeket, hanem attól a gondolattól esett kétségbe, hogy nem foglalkozhat azzal, amit szeret.

Élete során mindig igyekezett azzal foglalkozni, amit szívvel-lélekkel tudott csinálni, mert abban mindig sikeres is volt, anélkül, hogy nagyon meg kellett volna feszülnie.

Most, hogy ott ült, és ahogy egyre inkább elszürkültek a fények, majd rásötétedett, rá kellett jönnie, hogy az, ami húsz éven át működött, az nem biztos, hogy ma is működőképes, és ami mostanában nagyon menő, az nem jelenti azt, hogy azonnal eredményeket is hoz.

Az utcai lámpa fénye bevilágított a nappaliba, és Zsuzsa meglepve vette észre, hogy a fény megcsillan a határidőnapló gerincén, ott, ahol arany betűkkel az évszám van rányomatva. Ezt hirtelen jelnek vette. Kezébe vette a könyvet, és azt figyelte, hogy az év eddigi időszakát jelző lapok mennyire gyűröttek, míg a még el nem jött napok lapjai mennyire simák és frissek.

Megpörgette a lapokat, és meg sem lepődött, hogy kis cetlik tucatjai estek ki közülük, ringatózó himbálózással közelítve a padló felé. Volt idő, amikor még cetlikkel kellett kipótolni a napokat, mert nem fért fel az a rengeteg telefonszám és időpont egy naphoz, de hát mégis oda tartoztak.

És akkor bevillant az ötlet.

Telefonszámok!

Zsuzsa felugrott, azonnal villanykapcsolót keresett, és úgy érzékelte, hogy azon mozdulattal a komód felső fiókját is kinyitotta, és az abban tárolt régebbi határidőnaplókat kereste a tekintetével. Ott volt az elmúlt 10 év összes napja egy fiókba zárva.

Kivette az előző két évet, majd nekiült, és elkezdte kiírni az összes telefonszámot és hozzá tartozó nevet egy félbehajtott A/4-es lapra. Amikor teleírta, újat kezdett. Aztán még egyet. Ekkor már megszállottként dolgozott, és persze közben felmerült benne, hogy mi van akkor, ha egy számot többször is felír, vagy egy névhez több szám is tartozik? De egyelőre nem aggódott ezen, egyszerűen hajtotta a vágy, hogy megtudja, mekkora adatbázis van a birtokában.

1893 – hogy mi történt abban az évben, az Zsuzsát a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, de mire hazaért a család többi tagja, addigra ő kisimult arccal, boldog mosollyal nézett a következő napok elé. Mert tudta, hiszen eldöntötte: mindenkit fel fog hívni a listáról,mind az 1893 embert, akinek a száma megvolt a határidőnaplójában.  Azokkal kezdi, akik lemondták az időpontokat az utóbbi hetekben, és akiknek várható volt a felbukkanásuk, de nem jelentkeztek be. Van remény! Újra kezébe veszi a dolgokat, újra ezer százalékon tér vissza az üzletbe, azt meg majd szépen apránként, valakinek a segítségével megoldja, hogy a weboldal is épüljön, és a Facebookon is megtalálják a szalont a hölgyek. Van remény, van idő, van telefon, vannak lehetőségek, ez a lényeg.

A férje a vacsora utáni mosogatógépbe való pakolászás közben megkérdezte a magában halkan dudolászó feleségét:

–Mi jár a fejedben?

–Á, semmi, csak 1893 telefonhívás…

Vége

Tanácsadó Akadémia azoknak, akik inkább nagyban akarnak gondolkodni>>

 

About vidirita

Vidi Rita, kezdő és újrakezdő vállalkozások stratégiai tanácsadója. Gondolkodásmód formáló tanácsokkal, ötletekkel, megoldásokkal, könyvek írásával, online tanfolyamok szervezésével foglalkozom, hogy Te sikeresebb lehess. 2013 óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Oktatási Nevelési Közhasznú Alapítvány kuratóriumi elnöke vagyok, és persze a RitArt Academy nemzetközi projekt vezetője.

One Comment

  1. Gratulálok Rita!
    Ez az írás nagyon ott van ahol kell, hogy legyen , hiszen amit csinál az ember ebben a világban azt 100% vagy még jobban kell csinálni, és ha valami csak egy kicsit is laposabra sikerül az hatványozattan kihat a végeredményre

    Köszönöm az irásodat 🙂

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *