Hogy van Marci?

Minden héten kapom a kérdéseket, hogy meséljek: hogy van Marci?
Hogy tetszik neki a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola, és hogyan tetszik neki a magántanulói élet?

Amikor Marci kicsi volt… sőt, korábbról kezdem… Amikor Marci még meg sem született, már ő irányította az életünket. Többször mentünk vele még pocaklakó korában a kórházba, mert problémák adódtak, 4 hónapot feküdtem, nehogy előbb megszülessen, mint kellene, aztán pedig megkaptuk azt a csodálatosan érchangú gyereket, aki napi 12 órában edzette is ám a torkát, nehogy berozsdásodjon.

Életem egyik legnagyobb sikerének tekintem, hogy igazából elég gyorsan, néhány hét alatt megtanultunk a nyelvén érteni, és pár hónap alatt profik lettünk egy hiperérzékeny, kétemberes gyerekből.

Már akkor rendkívüliek voltak a napjaink, és így visszanézve az, ami most van, teljességgel természetesen fakad az előzményekből.

Marci ugyanis ébrenléte 100%-ában tanul. Mindenből. Mint minden gyerek, persze, csak neki van is ideje azzal foglalkozni, amivel akar, és amivel kapcsolatban hatalmas motivációja is van, és nincs kényszerítve arra, hogy olyasmivel foglalkozzon, amit esetleg utál, de ne legyünk ennyire szélsőségesek: vagy amire egyébként nem kíváncsi.

Hogy honnan tudom, hogy tanul?
Onnan, hogy tanít.

Mérő László, ha jól emlékszem, Észjárások című könyvében olvastam először tudósembertől azt, hogy a keleti kultúrákban a tanítóknak nem szokás az orra alá dörgölni azt, hogy „aha, aki nem tudja, az tanítja, bebebeeee”, hanem ott a fejlődés természetes velejárója az, hogy „aha, szóval már érted annyira, hogy el is tudod magyarázni egy olyasvalakinek, aki még nem érti, ez fantasztikus”.

Ez a gyerekeknél tipikus. Lucám, ha megnéz egy Állati küldetés részt, akkor utána jön és lelkesen magyarázza, hogy a fekete jaguárok hol élnek, mit esznek, megmutatja, hogyan vadásznak a zsákmányukra, és milyen cuki kis kölykeik vannak. Luca januárban lesz 3 éves. És tanít.

Marci többnyire Lucát és engem tanít. Mindenre. Mit hova kell beírni a számítógépen. Hogyan lehet hatékonyan elpakolni az asztalról. Hogyan lehet könnyen eldönteni a joghurtos innivalóról, hogy még pohárba kell-e tölteni, vagy már lehet az üvegből is inni (a folyadék szintje alapján, mert ha még sok van benne, akkor nem iszik bele, hátha más is akarna belőle inni, viszont mikor már kevés van belőle, akkor ihatja az üvegből. Ezt nem tőlem tanulta, hanem magától.)

Tanít arra, hogyan kell gyurmából élethű dínót kialakítani, és hogyan aludtak a kisdínók, meg a nagydínók.

Tanít arra is, hogy hogyan vannak angolul a szavak, és minden áldott nap megtanít arra, hogy egy alulmotivált gyerek az pillanatok alatt képes katasztrófa közeli állapotokat előidézni.

Nemrég egy számítógépes játékkal játszottunk együtt, hálózaton. Egy csapatban – varázslótanoncként – jártuk a világot, és megtanított mindenre, hol mit kell csinálni, hol hogyan kell legyőzni a gonoszt.

Mindezt a végtelen türelem csodájával. Ha nem hibáztam el a varázslatot ezerszer, akkor egyszer sem, de Marci mindig türelemmel magyarázta, mit kell csinálnom, és megdicsért, amikor sikerült.

Hatalmasakat kacagott, mikor véletlenül egymást varázsoltuk el, és amikor egy óriási szörny legyőzésének utolsó előtti pillanatában ő felrobbantotta magát, én pedig megöltem az ellenséget, akkor közölte: azért robbantottam fel magam, hogy fejlődj, hogy megtudd, milyen érzés győzni.

Minden napunk más, és állami iskolai léptékkel nézve valami eszméletlenül keveset foglalkozunk tanulással. Szinte csak percekben mérhető. Amit be kell „magolni”, abban nagyon hatékony, amit logikusan kellene megérteni, abban gyengébb, és – ahogy szokta is mondani – tényleg leold tőlük az agya.

Egy fix pontunk van a héten, a kedd, amikor gyerekeknek kitalált programozó suliba jár, szakkörre, Gödöllőre. Nagyon szereti, csillogó szemekkel jön haza, és szakszavakat idézve meséli a frissen tanultakat, bár amikor egy hosszabb szöveget kellett leírniuk, akkor azon durcizott egy kicsit, de szerencsére ebből nem lett rendszer ;).

Villámgyorsan gépel a billentyűzeten, szinte vakon. Természetesen nem tanult gépírást, kialakul az magától, pár év alatt…

Legújabb szórakozása, hogy a google translate-be beírja magyarul a szöveget, felolvastatja vele, majd felolvastatja a lefordított angolt is. Ha valami nem stimmel, akkor javítgatja a magyar szöveget, hiszen valószínűleg az lehet a probléma, hogy elírt valamit.

Próbáltuk az angolt szervezettebben is tanulni, mint az ő autodidakta “a neten beszélgetek angolokkal” módszered, de konkrétan sírva fakadt tőle, én meg szidtam magam, hogy mekkora hülye vagyok, hogy a spontán angol iránti igényét majd jól kicsinálom itt öt perc alatt a hagyományos módszerekkel. Három napig nem is tanított nekem egyetlen angol szót sem, de szerencsére ez visszaállt (az iskolánkban 4. osztálytól van nyelvtanulás).

Én nem az az otthonoktatós szülő vagyok, aki  minden napra kitalál valami remek programot a gyerekkel, amit aztán majd jól lerajzolunk, vagy kisplasztikát készítünk belőle, vagy megfestjük egy tablón, hanem az a szülő vagyok, aki meg akarja tanítani a gyerekét a tanulás csodájára. Arra, hogy életünk bármely szakaszában új készségeket építhetünk ki magunkban, és fénysebességgel fejlődhetünk olyan területeken is, amik addig rejtve voltak előttünk, és pillanatok alatt lehagyhatjuk a pályán azokat is akár, akik évtizedek óta foglalkoznak azzal a szakterülettel. Mostanában leálltunk a “na, ebéd után vagyunk, olvassunk és írjunk kicsit Marcikám!” dolgokkal is, és hagyom a saját ritmusukban történni a dolgokat.

Azt tanítom Marcinak, amit mi, a szülei is megélünk. Minden nap tanulunk valami újat, tanulunk valami könnyűt, valami nehezet, valami feleslegest, valami vicceset, és van olyan is, amikor csak esszenciálunk, és tojunk az új információkra.

A burok, amit évekig építettünk, és ami Marci iskolába kerülésével súlyos sebeket kapott, újra ép és egészséges. Marci nagyon jól van és boldog gyermek. Szülőként ez a legfontosabb számomra.

Vidi Rita

Marci ebbe az iskolába “jár”: Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola – Pécsely

A netadó margójára

Az ország lázban ég a netadó, az USA-kitiltási botrány, a szappanadó, meg úgy általában a honi közélet miatt, és bár itt ritkán szoktam politizálni, de most megteszem én is.

Én még emlékszem azokra az évekre, amikor itt vidéken, a MATÁV betárcsázós internetére tudtunk csak csatlakozni, de úgy, hogy közben PERCDÍJAT fizettünk a helyi telefonszolgáltatónak. Ugyanis akkoriban a MATÁV monopol helyzetben volt, talán egy kis internet-szolgáltató volt még az országban, de pont nem erre felénk. A helyi telefontársaságnak nem volt internetszolgáltatása!

Szóval, a gatyánk ráment az internetezésre, és internetezésen ne azt értsétek, ami ma van, hogy képek, videók, és csilli-villi tartalmak mindenfelé, hanem olyan oldalakat, amik úgy néztek ki fénykorukban, mint most, amikor valami technikai probléma miatt nem töltődik be az oldal kinézetét szabályozó fájl. Csak betűk, csak linkek, semmi struktúra, semmi felhasználóbarát metódus.

És ez volt a világ egy kattintásra.

Emlékszem, mikor valakinek annak idején – ez olyan 2000 környékén volt – azt meséltem, hogy szabadidőmben internetezek, azt sem tudta, miről zagyválok!

Aki nagy nehezen felfogta, hogy világháló, meg internet, meg e-mail, az is azt kérdezte, hogy DE AZ MEG MINEK?

Hosszú évek teltek el, mire az ember már képeket is képes volt letölteni a gagyi kis számítógépével, és aztán egyre érezhetően vált egyre kényelmesebbé a dolog. Az oldalak pillanatok alatt betöltődtek, életre kelt a WEB2.0, ami azt takarta, hogy nem tartalomügynökségek és erre szakosodott cégek hozták létre az internetes tartalmakat, hanem MAGUK A FELHASZNÁLÓK, és ez bizony forradalmi pillanat volt, pedig alig 10 éve történt.

Ma ott tartunk, hogy a Magyarországon kb. 7,3 millió internetező – nem vicc, ez a Google adata – számára az elsődleges célpont a facebook – aminek van előnye és bezony hátránya is -, és ezen felhasználók kb. 30%-a OKOStelefonon nyomja az ipart a neten.

Vállalkozások ezrei virágoztak fel Magyarországon – sőt, vannak, amik kimondottan ezért jöhettek létre – azért, mert van szélessávú internet, és potom pénzbe kerül ahhoz képest, amekkora haszna van. Webshopok kezdtek tündöklésbe, és olyan emberek számára is kinyílt a világ, akik valamilyen fogyatékosságuk miatt nagyon szűk korlátok között élnek. Ezek a vállalkozások adóznak természetesen.

Azt gondolom, hogy az Internet az, ahol az esélyegyenlőség igazából megvalósul.

Amióta a jobb agyféltekés kreatív írás tréningeket csinálom, azóta örök kérdés, hogy „Mikor lesz ez online?”.

A válaszom eddig az volt, hogy SOHA.
Ez olyan élmény és olyan módszer, amit nem tudunk átadni a virtuális térben – vallottam, és tartottam is magam ehhez.

Aztán persze a növekvő igények hatására újragondoltam ezt a dolgot, és közben meghallottam azokat is, akik biztosan SOHA nem tudnak eljönni ilyen tréningre azért, mert például kerekesszékkel közlekednek, vagy csökkentlátók, vagy épp a Föld túloldalán laknak.

Nem sürgetett semmi az ügyben, hogy hirtelen belevágjunk az online képzés elindításába, egyelőre kerestem a lehetőségeket, és a pontos metódus kidolgozását terveztem.

De ezzel a netadóval még nekem is sikerült felszívnom magam agyilag.

Az összegekkel való játszadozással sikerül elterelni a figyelmet a lényegről: az elvről.

Az, aki nem érti a borzasztóan pusztító mentalitást emögött az adó mögött, annak fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy szabadság. Az, aki nem képes felfogni az aljas gátló és akadályozó szándékot emögött az adó mögött, az eddig is börtönben élte az életét, és nagyon szomorúan tapasztalom, hogy a vakondnak elég nehéz elmagyarázni mi az, hogy napfény…

Most az van, hogy engem nem ráz meg a netadó, de tudom, hogy milyen sokakat fog megrázni mégis. Elég egy alap internetelőfizetés, meg két okostelefon a családba, és máris 2100 forintos pluszról beszélünk, ami évente 25200 forint. (Cégek esetében 60ezer forint kapásból előfizetésenként, de hát a cégek dögöljenek meg, nem?)

A – hú, nem tudom, hogyan fogalmazzak finoman – bigott párthívők arról beszélgetnek az igen egyoldalú fórumaikon, hogy „legalább a fiatalok majd nem néznek pornót”. Biztos nem magukból indulnak ki, hogy ezt feltételezik, a másik meg az, hogy dehogynem fognak nézni, csak rosszabb minőségben. De megtehetik, nem bűncselekmény, és elméletileg szabadság van, nem? Vagy ez már nem fontos?

De amikor arra a 25ezer emberre gondolok, akik az évek során feliratkoztak a hírleveleimre azért, hogy TANULJANAK, akkor kedvem lenne nyakonönteni valakit egy hekto jegesvízzel…

A 92 éves Éva néni nem azért iratkozott fel hozzám, hogy pornót nézzen, hanem azért, hogy megtanulja kezelni a számítógépet.

A 33 éves, három gyerekkel egyedül maradt, özvegy fiatalasszony, Eszter sem a pornó miatt barangol a neten és próbálja magát fejleszteni, hanem azért, hogy legyen jövőképe, perspektívája, hogy ne a szegénységre kelljen nevelnie a gyerekeit.

A csökkentlátó József sem azért jött hozzám, hogy pornót nézzen, hanem azért, hogy munkára tudja használni a gépét.

És sorolhatnám azokat az egyéni sorsokat, amikbe az átlag, önmagából kiinduló, az Internetet a pornóval azonosító felhasználók felfogni sem képesek, mert nem és kész. Nem feladatuk, nem felelősségük. El is nézem nekik, hogy nem értenek hozzá.

De amikor egy vállalkozó megtanul az ügyfelei fejével gondolkodni, és szembesül egy ilyen dologgal, akkor nem magáért aggódik. Hanem azokért, akik valaha hozzá fordultak segítségért.

Minden nálunk tanult írónak azt javasoljuk, hogy csinálj blogot, és azonnal kezdj el publikálni. Majd ezen túl hozzátesszük azt is, hogy „kérdezd meg mellé adótanácsadódat is”.

Annak idején, mikor én kezdtem Internetezni, az 1 GB, az egy felfoghatatlanul hatalmas  mértékegység volt, kizárólag a rekordok könyvéből hallottunk róla.
Ma ez egy mindennapos mennyiség, ami pillanatok alatt összegyűlik a weboldalakon való böngészéssel, információkereséssel, tanulással, a távol élő nagymamának elküldött három-négy, az unokákról készült fotóval.

A világ más részein – és látszólag nálunk is – felismerték, hogy az egyének felzárkóztatásának, és leszakadásuk megakadályozásának  legkiválóbb módszer az internetre való felcsatlakozás.

Nyomornegyedeket lehet hosszútávon kiszakítani a gödör aljáról úgy, hogy a gyerekeknek internetet adnak. Az államok többsége ezt a törekvést igyekszik támogatni, hiszen ez OLCSÓ és önműködő.

Itt, nálunk akadályozzák ezt a mechanizmust. Az egy forint adó is pontosan egy forinttal lenne több az elfogadhatónál.

Az, hogy százezer ember ment ki az utcára tegnap, az nem azért volt, mert fáj nekik havi 700 forint – a legjobb forgatókönyv alapján számolva -, hanem azért, mert Magyarország homlokegyenest a világ forgási iránya ellen megy ezzel az adóval, és ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Merthogy volt előtte már jó néhány.

Ez úton jelentem be, hogy adó ide vagy oda, hamarosan LESZ online modulja a jobb agyféltekés kreatív írás tanfolyamoknak, biztosítjuk a becsatlakozást azok számára, akik így szeretnék megtanulni a kreatív írást, és mi a világ forgásirányával egy irányba haladunk, mert meg vagyunk róla győződve, hogy az a jó irány.
Ez a projekt nem jöhetett volna létre netadóval:

Petei

Ezt a történetet Marci találta ki, és én írtam meg:

Petei, a Harmadik galaxis, Tizenötös bolygójának egykori lakója, éppen munkát keresett a Földön. Még csak néhány hónapja élt itt a családjával – Apjával, Anyjával, és kistestvérével. A saját bolygójukról el kellett menekülniük, mert azt betolakodók foglalták el. Petei és családja a Földet tekintették új otthonuknak.

Mikor ide érkeztek, Petei és családja még húsevők voltak, és fogalmuk sem volt arról, hogy növényeket is lehet enni. Egy nap, mikor Petei lenyelt egy mezei pockot, későn vette észre, hogy a pocok bundájára tapadt fűszálat is bekebelezte. Már nem tudta kiköpni, ezért hagyta, hadd csússzon le a fű is a torkán. Tartott tőle, hogy mérgező, de kiderült, hogy nem mérgező a növény, sőt, valami fantasztikus dolgot is eredményezett. A füves pocok elfogyasztása után, Petei éppen hazafelé tartott a mezőről, ahol rendszeresen rágcsálókra vadászott, és az egyik rög átugrása közben arra gondolt, hogy milyen könnyű lenne az élete, ha tudna repülni. Összeszorította rövid lábait, és egy pillanatra elképzelte, milyen érzés lehet elrugaszkodni a talajtól.

És láss csodát, ebben a pillanatban felemelkedett, és jó pár métert haladt előre a levegőben, pontosan úgy ahogy lelki szemei előtt látta.

Onnantól kezdve Petei tudott repülni. Soha többé nem evett állatokat, csak növényeket. A családja megdöbbenéssel tapasztalta, hogy ha ők is növényt esznek, akkor ők is tudnak repülni. Metei, Petei kistestvére még elég ügyetlen volt, de ez nem csoda, még járni is alig tudott.

Érdekesen néztek ki, ahogy közösen repültek: Petei piros volt, mint egy pöttyös lapba, pöttyök nélkül, Metei kék volt, mint a búzavirág, Anya és Apa pedig már rozsdavörösbe hajló színben pompáztak, mert a Harmadik galaxis Tizenötös bolygóján mindenkinek ahhoz igazodott a színe, ahány éves volt.

Olyanok voltak így, mintha négy, nagy kerek léggömb elszabadult volna, és közrefogták volna legkisebb, világoskék társukat.

Ott kezdtem a történetet, hogy Petei munkát keresett éppen.

A család gyorsan rájött, hogy ezen a fejletlen Föld bolygón ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon, pénzre van szükség. A pénzt pedig leginkább munkával lehet megszerezni. Petei imádta az embereket. Mindig csodálattal figyelte esetlen mozgásukat, és megbűvölten hallgatta karattyoló beszédüket. Ők, a Tizenötös bolygón, gondolatátvitellel „beszéltek” egymással, de itt a Földön gyorsan megtanulták az emberi nyelveket. Ez úgy történt, hogy Petei, egy kirakatban televíziókat látott, megállt előttük, és hosszasan nézte őket. Egy földi fél óra alatt megtanulta a világnyelveket, majd hazatérve pillanatok alatt megtanította ezekre a családját is. Vicces volt, ahogy Metei – ő lévén a legkisebb – mindent kicsit selypítve mondott, mint az embergyerekek.

Petei olyan munkát keresett, aminek a segítségével mindig az emberek közelében lehet. Úgy döntött, hogy pincér lesz.
Kinézett magának egy nagy forgalmú éttermet, és egy délelőtti, vendégektől még mentes órán bekopogott az étteremvezetőhöz.

-        Jó napot kívánot, Petei vagyok, én munkát keresek, Önök pedig pincért. Szeretnék itt dolgozni!

Az étteremvezető majdnem leesett a székről, amikor meglátta ezt a fura, piros plüssmacira hasonlító kis lényt az irodájában, de azon még jobban meglepődött, mikor a kis lény megszólalt, piros bundájából kivillantak hófehér fogai, és anyanyelvi szinten beszélve, munkát kért.

Az étteremvezető rájött, hogy biztosan álmodik. De az álom nem akart szűnni, a piros plüssmaci kitartóan nézte őt apró gombszemeivel. Sőt, jól láthatóan topogott is az egyik lábával, miközben karjait kissé idegesen keresztbe fonta maga előtt.

-        Khm… uram, minden rendben? – Kérdezte a piros plüssmedvének látszó Petei.

-        Ez lehetetlen! – hebegte az étteremvezető.

-        Uram, ne mondja azt, hogy lehetetlen, amíg ki nem próbálta, milyen munkaerő vagyok. Biztosíthatom, hogy meg lesz velem elégedve! – erősködött Petei.

-        Neeem, nem azt mondom! Jaj, biztos megőrültem! – az étteremvezető úgy döntött, hogy inkább marad az álom-verzió mellett, az majd legalább elmúlik. És úgy is döntött, hogy ha már álom, akkor bármit szabad. Ezért megacélozta lelkét, és így szólt:

-        Rendben, egy próbát megér kedves… öhm…

-        Petei – segítette ki Petei.

-        Ohh, igen, szóval próbáljuk meg ma, délután egy órakor, a csúcsidőben, hogy mire képes kisbarátom!

Úgy is lett. Petei dél után, az ebédidő csúcsforgalmában munkába állt, mint pincér. A konyhán és a kollégák nem fogadták kitörő örömmel. Egyikük kajánul megjegyezte, hogy érdemes lenne Peteire egy sárga villogót szerelni, mivel a térdig érő testmagasságával elég veszélyes tud lenni, még a végén valaki keresztülesik rajta. De Petei nem törődött az ilyen beszólásokkal, már pontosan tudta, hogyan fogja maga mellé állítani az ebédelő közönséget.

Elkezdtek szállingózni a vendégek. Petei apró, rövid lábain odasurrant az asztalukhoz, és felvette a rendeléseket. Gyorsan megtelt az étterem, volt munka bőven. De Petei hősiesen helytállt. Az étteremvezető és a kollégák árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, de nem találtak fogást rajta. A probléma ott kezdődött, amikor készen lettek az ételek, és ezeket ki is kellett hordani a vendégeknek.

Petei erre a pillanatra tartogatta a meglepetését.

Besurrant a konyhára, az ételkiadó pulthoz, majd összeszorította a lábát, és felemelkedett a levegőbe. Az ételkiadó inas tátott szájjal figyelte, majd Petei rövid karjaira tornyozta a sok-sok tányért. Ő egy pillangó kecsességével nekiszállt a lengőajtónak, amitől az szélesen kicsapódott, és repült tovább a vendégek asztalai felé. A levegőből, játszi könnyedséggel pakolta le a tányérokat az éhes emberek elé, akik tapssal köszönték meg mutatványát.

Többé nem volt kérdés senki számára: Peteit a Harmadik galaxis Tizenötös bolygójának, és a Tejútrendszer Föld nevű bolygójának Istene is pincérnek teremtette.

Magántanulói tapasztalataink

Őszintén szólva, vissza kellett néznem, hogy hol hagytam abba az iskolai sztorinkat, mert annyi minden történt velünk, és annyi minden van a fejemben, hogy már nem emlékeztem, melyik volt az utolsó, írásba öntött epizód.

Itt vannak összesítve az eddigi tapasztalataink: hagyományos általános iskoláról, Waldorf iskoláról, a Waldorf-világról, magántanulói közösségről, mini Summerhill-ről, meg mindenről, ami ezekhez kapcsolódik.
http://www.vidirita.com/iskola-2/iskolarol-szolo-cikkek-gyujtemenye/

A legutolsó poszt – november 8-án – arról szólt, hogy Marci magántanulói közösségben tanul Bencével, tanulótársával, és Attila bácsival, aki értelemszerűen a tanító bácsi.

Nos, 2013. november 8-a óta ismét fordult velünk a kerék – vagy élet, vagy Univerzum, vagy sors, ki hogyan nevezi -, ugyanis az történt, hogy december közepére elfogytunk… Lelkileg, fizikailag, lendületileg, anyagilag, de még az autói is kezdte bemondani az unalmast…

Ennek IS vége

A decembert megelőző kb. másfél év fáradtsága, a rengeteg küzdelem, az új utak keresése, megtalálása, megnyugvás, majd újabb bizonytalanságok ekkor már nem voltak jellemzőek, de a hatalmas hajrában nem is lettek feldolgozva annak idején, és amikor azt éreztem, hogy egyre fáradtabban visszük Marcit Veresegyházra, a magántanulói közösségbe, akkor már tényleg mindenből elegem lett. Még magamból is.

Állandóan az kongott a fejemben, hogy „Eleve magántanulónak akartad, nem? Most miért is nem AZ igazából?”
Megint csak nem könnyű napok – az ember azt hinné, hogy ezekhez a szituációkhoz hozzá lehet szokni, meg lehet edződni, de most már tudom, hogy nem, nem lehet edződni, egyszer csak valahonnan megérkezik a számla a túlfogyasztásért… –  után úgy döntöttünk, hogy álljunk parkoló pályára ezzel a magántanulói közösséggel kapcsolatban, és csináljuk úgy tovább, ahogy az a magántanulóság „nagykönyvében” meg van írva: otthon, egyedül, magunknak kitalálva a rendszert, a módszert, a ritmust, az elvárást, a mindent.

Ez december 13-án volt, de persze sírtam pár napot előtte is, utána is. A másik családdal és Attila bácsival már nem is tudom, hogyan közöltük a döntésünket, ha jól emlékszem, a férjemre bíztam Attilát, a másik anyukával pedig én beszéltem telefonon. Azt nem tudom mit, mert valahogy kiesett ez az epizód. Nagyon igyekeztem előre nézni, mert ezt a pillanatot egyáltalán nem akartam megélni a teljes valójában… Nagyon rossz volt feladni a terveket, bár akkor még csak úgy volt, hogy félre tesszük egy időre a napi 100 kilométeres eljárogatást, pihenünk, aztán meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.
És persze borzalmas érzés volt kényszerűen eltávolodni azoktól, akik hónapok óta az életünk részei voltak, és hosszú távra terveztünk együtt.
Marci sem rajongott az ötletért természetesen, de mivel úgyis jött a karácsony, meg a szünet, ő úgy értékelte, hogy ez a távolság most nagyon átmeneti, tehát nyugodt volt. Aztán meg már észre sem vette, amikor átcsúsztunk abba a fázisba, hogy ez most már mindig így marad…

Persze, most minden okos és előrelátó ember megmondhatja, hogy „én ezt előre tudtam, hogy ez lesz”, hiszen Veresegyház mindig is messze volt, és mi is tudtuk. De közben folyamatosan agyaltunk más lehetőségeken, ami mindkét családnak és Attila bácsinak is jó hely lenne, mondjuk kicsit közelebb hozzánk, vagy nagyobb hely lenne, amire lehet majd építkezni a jövőben, és közben kerestük a kis magántanulótársakat is, akik jöttek ugyan, de aztán vissza is fordultak.

Az elmélet és a gyakorlat közti távolság

A mini Summerhill elméletben jó pár családnak tetszett, de a gyakorlatban hátrahőköltek tőle. Arra lett volna igényük leginkább, hogy a gyermekük kis létszámú közösségben, de gyakorlatilag ugyanolyan ritmusban és elvárások mentén legyen nyomás alatt tartva, mint egy normál iskolában.
Legyen ugyanaz, csak kicsit lazább – volt a gondolatuk, és ez érthető is, ha jól belegondolunk. Nem mindenki olyan partizánalkat, mint mi.
Érdekes volt rádöbbenni arra, hogy az érdeklődő szülők nem bíztak még az iskolában, ami közben a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola nevet kapta, és új kuratóriumi elnöke is lett az iskolát fenntartó alapítványnak, mégpedig szerénységem…
Minden pillanatban éreztem, hogy mennyire nehéz volt kommunikálni azt, hogy „a magántanulói közösség egy fantasztikus megoldás, itt vannak a minták”, merthogy nem volt minta, csak mi voltunk, mi is kísérleti jelleggel, teszt-üzemben. A bizalom pedig még törvényszerűen hiányzott a szülőkből, hiszen az iskola alig 3 hónapos volt még akkoriban, és ezzel még nem nagyon lehetett villogni. (Persze, ha tudnák, hogy 20 éve működő iskolák is pillanatok alatt lerántják a rolót, akkor a bizalom kérdése kicsit másképp is alakulhatna, de a szülőknek nem dolguk ilyesmikről tudni. De néha álmodom arról, hogy jó lenne, ha mégis csak tájékozottak lennének iskolaüzemeltetés témában is, de ezt majd egy másik cikkben kifejtem.)

Így aztán több család nem csatlakozott, a kísérleti kezdeményezésünk pedig beleállt a földbe, minden szempontból. Mi teljesen kifáradtunk: egyébként sincs soha szünnap az életünkben, hiszen minden napunk a munkáról szól, még a hétvégék is, mert olyan nincs, hogy legalább egy ügyfél ne írna levelet, vagy ne telefonálna mondjuk vasárnap délután, de a tavalyi nyár az valami katasztrófa volt. Egy pillanat nyugalmunk sem volt, még akkor sem, mikor – szakítva az addigi hagyományainkkal – kétszer is nyaralni mentünk.

Állandóan ez volt a téma:

  • mi lesz az iskolával (a Waldorffal),
  • mi lesz Marcival,
  • hol keressünk másik iskolát,
  • mit írjak azoknak a másik iskoláknak, hogy odafigyeljenek ránk,
  • mit találjunk ki, ami előremutató lenne,
  • csináljuk esetleg vissza az egészet, és menjen Marci az államiba?
  • hogyan szerezzünk még gyereket?
  • ha nem jön több gyerek, meddig tudjuk fenntartani ezt az állapotot majd?
  • most akkor tényleg belevágunk, vagy nem?

Nemcsak fárasztó, de egy idő után unalmas is tud lenni az, ha  mindig ugyanazon kattog az ember agya, és a nyár erről szólt: katt-katt-katt.
Decemberre jött ki rajtunk a nyári fáradtság.

A vizsga

Nos, eljött az év vége, a december, az ünnepek, és Marci klasszikusan otthon tanuló magántanulóvá vált. Ami azért volt különösen izgalmas, mert január 11-én volt a félévi vizsga az iskolában. Tehát az a törekvésünk, hogy majd pihenünk kicsit, meg lazítunk, az pont nem valósult meg, mert azon a szép januári szombati napon leutaztunk Pécselyre, és a gyerek beült vizsgázni.

A vizsga úgy nézett ki, hogy valamikor 10 óra körül odaértünk, Marcit beinvitálták a terembe, beszélgettünk pár szót a pedagógusokkal, majd azt vettük észre, hogy Marci már ül be a padba, előtte vizsgafeladatok, és nekikezd megoldani, bár az arcán látszott, hogy „hát nem pont erről volt szó, de mindegy” ;). Konkrétan fogalma sem volt arról, hogy mi az, hogy vizsga, mert nem az a fajta szülő vagyok, aki ezzel halálra szekálná a gyerekét, az iskolánk meg pont nem az az iskola, amelyik azt akarná, hogy a vizsgáktól kifeküdjenek a szülők a gyerekeikkel együtt. Már csak a légkör miatt sem volt érdemes stresszelni előre, hiszen a tanítók és az igazgatónő azzal kezdték minden gyereknél, hogy „gyere csak, beszélgessünk!” A gyerek el is felejtette rögtön, hogy vizsga van.

Ezek után mi kiültünk a többi szülővel a tornaterembe beszélgetni, előadásokat hallgatni, és Marci kb. fél1-kor került elő a teremből, de csak azért, mert a kabátját kereste, és már rohant is ki játszani.
Alig volt egy pillanat megkérdezni: – Hééé! És a vizsga?
Mire visszaszólt a válla fölött: Az jó volt!

Elég gyakran vágok megrökönyödött arcot, de az biztos, hogy az adott pillanatbeli arcberendezésem vitte a pálmát rendesen, kár, hogy nem készült rólam fotó.

Jó volt… a vizsga… Miféle vizsga lehet jó? Mi a fene? Lehet, hogy közben átment egy másik terembe?

Aztán kiderült, hogy a vizsgája úgy zajlott, hogy a feladatlapokat egyedül igyekezett megoldani, és amikor olyanhoz ért, ami szerinte nehéz volt, akkor közölte, hogy ő ezt saaaaajnos még nem tanulta. Aztán Gabi néni, vagy Zoli bácsi szépen kihozták belől, hogy de bizony, nemhogy tanulta már, de még tudja is! Amit meg tényleg nem tudott jól vagy elég alaposan, arról kaptunk egy listát, hogy ezeken a területeken akár nyugodtan visszamehetünk az elsős anyagra, újra átvenni azt, elmélyíteni a tudást, a készséget, a rutint, aztán így haladjunk előre, stb.

Tehát jó élményekkel jöttünk haza, egy vizsgaszerető gyerekkel ;).

A félévi vizsga után jött igazából az igazi magántanulóság.

Az új úton

Nagy vehemenciával vetettük bele magunkat az új életünkbe. Végre addig alhattunk reggel, ameddig akartunk, végre nem kellett egyetlen estét sem azzal a paranccsal lezárni, hogy „feküdj már le a jó ég áldjon meg, reggel kelünk!”, akkorra időzítettük a tanulást, amikorra akartuk, és ha kihagytunk egy két napot, akkor nem dőlt össze a világ.

Kipróbáltuk eleinte azt a módszert, hogy egyik héten csak egy valamivel foglalkozunk – pl. magyarból olvasással, írással és nyelvtannal -, a másik héten meg csak valami mással – történetesen matematikával.
Vettünk néhány számítógépes oktatóanyagot, amik nagyon elvontnak bizonyultak, és bár elméleti szinten értette Marci a lényeget, de a gyakorlatban használni a tudást már nagyon nehezére esett. Ismétlésre kiválóak ezek a programok, de új tudás elsajátítására nagyon kevesek – legalábbis szerintem, meg legalábbis nekünk.
Gyorsan kialakultak az „én ezt nem szeretem”, meg a „najó, ezt hajlandó vagyok szeretni” témakörök, és azt vettem észre Marcinál, hogy körülbelül 5 percenként sikerélményre van szüksége. Nahát, milyen érdekes… Nemrég németül kezdtem tanulni, és azt figyeltem meg, hogy ha 10 percenként nincs pozitív élményem, akkor legszívesebben örökre abbahagynám a tanulást.

Most már biztos, hogy Marci az én fiam, tutira nem cserélték el a kórházban – igazoltam vissza magamnak a tényt. ;) (egyébként se tudták volna elcserélni, mert egy pillanatra sem engedtem el magam mellől).

Pár hét után azt figyeltem meg, hogy ez az ún. epochális, vagyis tantárgyanként szétválasztott módszer Marcinak nem jó. Ha kihagy egy hetet a matekból, amikor újra felvesszük a szálat, akkor az első napon újra át kell vennünk az előző etapot, és képes NEM ÉRTENI azt, amit előtte két héttel kent-vágott.

Na, ekkor úgy döntöttem, hogy nem válogatjuk szét a tantárgyakat, maximum naponként, de hetekre nem hagyunk ki semmit, hanem párhuzamosan haladunk mindennel.

Viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy a magyar hihetetlenül belódult nála. Egy A/3-as lapra felírtam a teljes magyar ABC-t írott kis betűkkel – nemrég vettem észre, hogy a ly kimaradt róla, ejnye ;) – és kitettem az asztala fölé a falra. Eleinte, míg ő azt gondolta magáról, hogy nem tud folyóírással írni, gyakran feltekingetett rá, de pár hét alatt már eljutott oda, hogy eszébe sem jut felnézni, hogy hogyan kell írni pl. a b betűt. De kellett a mankó, a biztonságérzet miatt is, hiszen óriási jelentősége van annak, hogy mit gondolunk magunkról bizonyos dolgok esetén. Ha azt gondoljuk, hogy segítséggel bármire képesek vagyunk, akkor miért ne lehetne ott a segítség? Szentgyörgyi Albert mondta, hogy a könyvek nem arra vannak, hogy megtanuljuk a tartalmukat, hanem arra, hogy tudjuk, hol kell keresni az információt… Nálunk ez a hozzáállás alapvetően.

Azt vettem észre, hogy elkezdett a magyar nyelv szabályszerűségeire ráérezni. Pl. észrevette, hogy a szavak végén az ő mindig hosszú. Aztán már együtt figyeltük, hogy mi a helyzet a ű-vel, ú-val. Ez tananyag második osztályban, és egy figyelmes gyerek, aki pont nem kívánja a háta közepére az olvasást, felfedez ilyen szabályszerűségeket.
A ly-j viszonyát is remekül érti, nyilván sok szóval kell ahhoz találkoznia, hogy soha többé ne ejtsen hibát, de amikor meséltem neki, hogy a szövegszerkesztőkben van helyesírás ellenőrző és kijavító modul a FELNŐTTEKNEK IS, akkor hallani kellett volna, mekkorát kacagott!

Elvégre nem ő az első ember a Földön, aki nem tud minden nyelvtani szabályt fejben tartani, és azt az élete minden pillanatában maradéktalanul és hiánytalanul előhívni.

Az, hogy  belendült a magyarral, az abból a szempontból érdekes, hogy közben úgy tolta el magától a matekot. Méregetni imád, és mindent imád megszámolni – még írás közben a szavakban található betűk számát is -, de csak úgy matekozni bele a vakvilágba, na, azt nem szereti, bármennyire is aranyosan és gyerekbarát módon közelítjük meg a témát. Így a matekot nehezebben vesszük elő, és lassabban haladunk vele, cserében magyarból nagyon elégedettek lehetünk úgy, és nemcsak, hogy jól ír, de láss csodát: SZÉPEN is ír. Jellegzetesen Marcisan dőlnek a betűi, egyértelműen egyedivé alakul az írásképe. Ez ajándék, én úgy gondolom. Meg az is, hogy ebben az iskolában senki nem hisztizik azon, hogy „jaaaaj, hát nem ír gyöngybetűkkel a gyerek!”

Környezetből az van, hogy ő tanít engem.

Ami nálunk ugyebár plusz, az a számítástechnika. Én azt tapasztalom, hogy minden gyereknek kiváló érzéke van a számítógépekhez, de Marci azért nem most kezdte, és döbbenetes dolgokat csinál a géppel, a gépen. 1.5 évesen már játszott, és 3 évesen saját brutálerős gépe volt. A gépen sakkozik, a gépen ír, a gépen olvas, a gépen old meg logikai feladatokat, és a Mozaik kiadó webalkalmazásait is szereti.

Ja, bocsánat, az a praktikus információ kimaradt eddig, hogy feltankoltam magunkat Mozaik Kiadós könyvekkel, munkafüzetekkel, feladatlapokkal, és regisztráltam az oldalukon is. A tanmenetet is onnan néztem le, és utána egyeztettünk a tanítónénivel, Gabival, hogy mik lesznek a vizsgakövetelmények.
Bármilyen módon is akar haladni a család, szerintem a Mozaikos kiadványokkal minden tervet és kivitelezési módot tartani lehet egész évben!

Hogyan néz ki a napirendünk, mikor tanulunk?

Hát, először is, nálunk mindenki későn kel, általában én vagyok a legkorábban ébredő, mert ilyenkor tudok nyugodtan írni. A gyerekek fél11 körül jönnek elő, elmesélik mit álmodtak – Luca mindig csigásat ;) -, mindenki felöltözik, reggelizik, magához tér, majd kb. 13-14 óra magasságában előkerül a könyv, a munkafüzet, és másfél-két óra alatt végigvesszük, ami aznap érdekességként hat.
Van, hogy ez csak egyetlen óra, van, hogy több mint kettő, de ez utóbbi esetben akkor biztosan két részletbe szedjük szét.

Marci figyelmében kb. 20-30 percenként van egy mélypont, amikor ásítozik, egyik pillanatról a másikra megunja azt, amit csinál, ilyenkor felpattan, fut egy kört a házban, majd visszaül és folytatja tovább. Vagy iszik pár kortyot, vagy eszik, vagy elmesél egy sztorit, ami már feszíti szét a fejét.

Eleinte próbáltam nagyon szigorúan komolyan venni a haladási ütemet, főleg, hogy a betűket átismételtük első osztálytól kezdve, meg átvettük az elsős olvasókönyveket teljes egészében, és eleinte fogalmam sem volt, hogy hogyan tudunk majd haladni, de aztán pár hét után lelazultam, mert pl. nyelvtanból annyira gyorsan rájön az összefüggésekre, hogy sem magyarázni nem kell, az öncélú gyakorlást, meg nem kell túlzásba vinni, hiszen nem egy 25 fős közösség egyhuszonötöd része a gyerek, hanem teljes figyelmet kap. Nem kell 10 feladatot megcsinálni ahhoz, hogy az egyiknél végre ráérezzen, hogy „jaaaa, hogy ezt így kell, mert a padtársamról végre le tudtam nézni…”, hanem elég két-három feladat is. A többit átbeszéljük, és ha van kedve, megcsinálja a feladatot, ha nincs kedve, akkor nem.

A mateknál viszont nagyon sokat kell gyakorolni. Bár vannak felnőttek, akik ma sem tudják a szorzótáblát, azért ez szerintem egy fontos része az alapoknak, szóval ebben nincs apelláta. Ugyanígy az osztásnál sem, meg a többi alapkészségnél sem.

Azt viszont mai napig nem tudom megérteni, hogy ki találta ki a deciméter fogalmát!
Tegye már fel a kezét az, aki 56 centiméter helyett 5 deciméter és 6 centimétert mond, amikor pl. gyereke születik!

A szigorúbb, kezdeti otthon-magántanulós időszakban is megfigyeltem már azt, hogy a gyerek érdeklődése jóval tágabb, mint pl. a korosztályának szánt tananyag, de voltam olyan buta, hogy ezekben a hetekben jó pár kérdésére azt mondtam, hogy „kicsikém, ezt majd 6. osztályban fogod tanulni, én ezt most nem tudom neked elmagyarázni”.

Aztán ahogy sikerült lazábbra vennem az ütemezéssel kapcsolatos elvárásaimat, úgy álltam rá arra, hogy ha kérdez valamit, aminek semmi köze sem a tananyaghoz, sem a korának megfelelő érdeklődési körhöz, sem az egyéniségéhez nem passzolt eddig, de éppen valahogy előjött valahonnan az igény az információra, akkor én bizony megpróbálok válaszolni, és elmagyarázni, teljes erőbedobással, még akkor is, ha tudom, hogy egy-két év múlva ez tananyag lesz.

Van olyan, hogy a magyarázat közben félbeszakít, hogy köszi, ennyi elég volt, már nem is érdekel, mert mondjuk ő is valami egyszerűbb válaszra számított volna, de van, hogy együtt nézünk utána az interneten dolgoknak. Pl. amit fél napon keresztül nyomoztunk, az a Komodói sárkányok élőhelye, fejlődése, és bármi, amit meg lehet róluk tudni. De az is előfordul, hogy ő néz utána egyedül (szigorú szülőfelügyeleti szoftver van a gépén).

Összegezve a tanulási rendünk olyan, hogy leginkább minden napra jut tanulni való, amit én koordinálok, az meg, amit közben magára szed, az végtelen mennyiségű, és egyelőre struktúrálatlannak tűnik, de minden nap rácsodálkozunk, hogy „jééé, ezt meg honnan tudja?”, illetve én biztosan megkérdezem naponta kétszer, hogy „ezt honnan tudtad?” És akkor elmondja, hogy látta egy videóban a neten, vagy egy idiótának tűnő mesében, amiről fogalmunk sincs, hogy miért szereti, de ezek szerint kiszedi ezekből is a hasznos információkat.

Most akkor ez a Kánaán?

Marci személyisége rengeteget tisztult mostanában. Ért. Ez biztos életkori sajátosság is, de nagyon jót tesz neki, hogy nincsenek napi hatalmi harcok a kortársaival, nincs jelen az életében az „én ezt úúúgy utálom, miért kell ezt csinálnom???” érzés, kiegyensúlyozott és boldog gyerek. Három éves kora óta először most télen nem volt egyszer sem beteg. Még csak náthás sem. Hízott, erősödött, már nem látszanak ki a bordái, és nagyon nagyot nőtt is.

Eddigi tapasztalataink szerint ez a legjobb megoldás neki – és nekünk, a család többi tagjának is -, de természetesen ennek is vannak árnyoldalai.
Nekem például néha eszembe jut, hogy basszus, de jó lenne, ha nem nekem kellene ezzel is foglalkozni… Valahogy meg kellene változtatni a világot, minden iskolának a Báró Wesselényi mintájára, valóban gyerekbaráttá és kellemes környezetté kellene válnia, és akkor az én gyerekem is járhatna ide a szomszédba, de nem azért, mert ezt dobta a gép, hanem azért, mert valóban ez lehetne a legjobb választás.
Szóval vannak ilyen gyenge pillanataim néha, aztán ránézek a rengetett cikk címére, amit ebben a témában írtam, meg ránézek a könyvre, amit ebben a témában írtam, és már el is múlt a gyengeség. Mert én csinálom a legjobban. Ezt is. Meg sok minden mást, ami csinálok, és amit nem adok át másnak, hogy csinálja ő. Azért csinálom én a legjobban ezt, mert én ÉRZEM Marcit a legjobban, én rezdülök vele együtt a legjobban, akár éjjel van, akár nappal.
Nem minden gyereknek van erre szüksége, és nem minden anyának van erre szüksége, de mi ilyenek vagyunk, és plusz kihívásokat, meg plusz felelősséget vállaltunk ezzel a megoldással.
(Ja, erről jut eszembe, Marci ezt kérdezte tegnap: anya, mi az , hogy felelősségteljes gondolkodás? Na, ettől teljesen paff voltam, hiszen ezt felnőtteknek is kell tanítani, ő meg 8 évesen ilyeneket kérdez…)

És akkor Marci árnyékos oldala:  ő sokkal többet szeretne gyerekekkel együtt lenni. Naponta. Mármint egész nap. Visszasírja a kis közösséget Bencével, visszasírja a Waldorfot, sőt, még az államit is visszasírja néha, mert ott vannak gyerekek, sőt a piszok még az ovit is visszasírja, ahova reggelente kombájnnal kellett elvontatni! Nagy tanulság ez mindenkinek.

Tartja a kapcsolatot néhány régi iskolatársával, és van, akivel rendszeresen össze is járnak, csak ugye az a baj, hogy más iskolába járó gyerekek nem érnek rá néhány naponta összejárni, mert annyit kell tanulniuk az iskola után… Vagy épp másnap korán kell kelniük, stb., stb.
Szóval, Marcinak az lenne a jó, ha minden nap tudna egy csomót bandázni, de ahhoz kicsi, hogy kiengedjem a tizenévesek közé, meg amúgy itt felénk egyébként is „legendásak” ezek a gyerekbandák, úgyhogy egyelőre ad-hoc megoldások vannak, semmi rendszeresség nincs ezen a területen.

A veresi kitérő miatt nem lett beíratva szakkörre, vagy sportkörbe, ezt a következő tanévtől orvosolni fogjuk, most meg már jön a nyár, medencés bulik, kertipartik, baráti hétvégi összejövetelek sok-sok gyerekkel, majdcsak elleszünk valahogy ;).

Hát, így „röviden” ennyi.

Vidi Rita

A magántanulók iskoláját itt találod>>

Magántanulói kérelem – bármikor jól jöhet még>> - mintának is használható más iskolába

Beiratkozási információk a Báró Wesselényibe>>

Június 13-tól nagyon rosszul járhatsz, ha erre nem figyelsz!

2014. június 13-án lép hatályba A Kormány 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelete a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól, amely részletesen tárgyalja a szerződések tartalmi és formai követelményeit is, és hosszan taglalja a fogyasztók megváltozó, június 13-a után hatályos elállási és egyéb jogait. Ha azt mondom, hogy a fogyasztóknak több lesz a joguk, mint a folyamatosan kockázatokat vállaló vállalkozásoknak, akkor enyhén és igen visszafogottan fejeztem ki magam.

A Közlönyt, amiben kihirdették, itt lehet megtekinteni (és letölteni).

http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK14030.pdf

Azt javaslom, hogy olvasd át többször is, és közben jegyzetelj, hogy mi mindent kell elintézned, beiktatnod, feltöltened, beállítanod az oldalon, ahol megrendeléseket is fogadsz; illetve írd meg előre a sablonleveleket, amiket küldened kell majd az ügyfeleknek, plusz találd ki a részletes ügyféltájékoztatót, mert ha ez hiányzik az oldaladról, akkor a vevők alap, 14 napos elállási joga azonnal felugrik 12 hónapra!

Továbbá azt is javaslom, hogy olvasd el figyelmesen elsőre a 29. §-t is, hátha kicsit megkönnyebbülsz, hogy talán a jövőben nem használják majd az ügyfelek bankautomatának a vállalkozásodat.

Ha nem igazodsz el egyedül, ha fogalmad sincs, most mihez kezdj, vagy egyszerűen csak nem érted az egészet, akkor jobb, ha nagyon gyorsan keresel egy hozzáértő ügyvédet, mert 13-a után nincs apelláta, ha valamit nem jól csinálsz, szembesülhetsz a 12 hónapos elállási joggal…

Jó munkát, gondolom kellett ez neked is, mint púp a hátadra ;).

Rita
vállalkozást tervezőknek

2013 Év Vállalkozója, Vidi Rita

Milyen vállalkozást indítsak 2014-ben?

Ha átolvastad 2013-ban született ebben a témában releváns cikkeimet, és még mindig ez a kérdés van a fejedben, akkor csak egy jó válaszom van erre:

Író-vállalkozást indíts!

Hogy miért?

Íme 10 remek érv az író-vállalkozás indítása mellett:

1.)    Olcsó az indítása, pár ezer forintból elkezdhető.

2.)    Napi egy-két órai fókuszált munkával is nagy léptekkel lehet előre haladni, és minél eltökéltebben cselekszel, annál látványosabban jönnek az eredmények.

3.)    Nincs szükség nagy beruházásokra, iroda- vagy üzletbérletre, otthonról dolgozhatsz, vagy a parkból, vagy a játszótér mellől.

4.)    A modell kipróbált, működik, és fejlesztési lehetőségek is vannak benne, tehát nincs kiszolgáltatott helyzetben a mostani marketingtredneknek.

5.)    A piac nagy – világszintű -, de ha biztonsági játékos vagy, akkor is vígan meg tudsz élni belőle még a kicsi magyar piacból is!

6.)    Szabad vagy, mert nincs nyitvatartási idő, amikor a vevők ott toporognak az ajtónál már a nyitás előtt 10 perccel, és fel vannak háborodva, ha csak 5 percig tartasz nyitva zárási idő után… Az értékesítésed jórészt online zajlik, és persze offline is – mert az IS-IS a jó válasz a legtöbb kérdésre ;) -, de jóval szabadabb keretek között, mint pl. egy boltban, vagy irodában.

7.)    Az életstílusod nem változik meg jelentősen, legalábbis nem egy csapásra. Lépésről-lépésre alakíthatod ki az új író-vállalkozásodat. Ez sokkal kényelmesebb, mint mondjuk felmondani a munkahelyeden egyik héten, a másikon pedig boltot nyitni, ezek minden kockázatával és nyűgjével együtt.

8.)    Rengeteg rejtett, kiaknázható tartalék van az író-vállalkozásban, a kreativitásodat ezért magas szinten aknázhatod ki, további nagy beruházások nélkül. Egy vastelep, egy bolt, egy kozmetikai szalon, vagy egy lángossütő nyitásában nincs annyi rejtett tartalék, mint az író-vállalkozásban!

9.)    A konkurencia, ha belegebed, akkor sem tud lemásolni. Mit lát a konkurencia? Azt, hogy írsz és aztán eladod az írásaidat könyv, vagy blog, vagy újságcikk, vagy bármilyen fomában. Mit nem lát a konkurencia? Hogy milyen stratégia van a jéghegy csúcsa alatt! Ezért állandó versenyelőnyben vagy és leszel!

10.) Az író-vállalkozás a vállalkozás azon formája, amikor a vevőiddel és olvasóiddal akár napi 24 órás baráti kapcsolatban lehetsz, és egyáltalán nem kell azokkal barátkoznod, akikkel nem akarsz ;)

Vannak még érveim, de akinek az érzékszervei ki vannak erre a témára hegyezve, azok értik.

Oké, jól hangzik, de hogyan kell ezt csinálni?

Hát így: 5,5 órás oktatóvideó arról, hogyan indíts író-vállalkozást. Ingyenes!>>
vállalkozást tervezőknek

5+1 hasznos tipp videókészítéshez

Néhány évvel ezelőtt robbanásszerű terjedésnek indultak az úgynevezett beszélőfejes videók, amikben egy-egy szakértő taglalja az éppen aktuális témát. Ez nagyon hasznos megoldás mind a megszólaló, mind a néző számára, hiszen egy-egy jól sikerült közvetítés már-már tökéletesen visszaadja a személyes tanácsadás, vagy személyes előadás érzetét.

De azért, ha bénák vagyunk, akkor nagyban lehet rontani a néző számára az élményt!

Íme a leghasznosabb tippek, amiket az évek során már többször is kipróbáltam közvetítéshez és videókészítéshez, és másoknál is bevált.

1.)    Közvetlenül a kamera lencséje mellé ragaszd fel egy szeretted kicsi fotóját, és amikor beszélsz, nézd a képet, mintha hozzá szólnál közvetlenül! Profik és tapasztaltak természetesen nem szorulnak erre a mankóra, nemes egyszerűséggel bele lehet nézni a kamerába is, de csak az tudja, hogy ez milyen nehéz feladat, aki már próbálta ezt a műfajt!

2.)    Ne csak a fejed látsszon! Nyugodtan látszódhatsz a képen akár derékig is, sokkal komfortosabb érzete lesz a nézőnek, ha nem csak az arcodat látja, hanem a testtartásodat, a gesztusaidat, a kezedet, stb., ez nagyban növeli a nézői élményt. Állítsd be úgy a kamera távolságot, ülj olyan messzire a kamerától, hogy az arcod ne töltse ki a képernyő nagy részét!

3.)    Pakolj össze a hátad mögött, vagy válassz valami homogén hátteret, pl. üres falat! Nincs borzasztóbb annál, mint mikor szakértőként akarsz feltűnni, és kupi van a hátad mögött. Ezek után senki nem téged fog nézni, és nem a mondandódra fog figyelni, hanem azon fognak agyalni, hogy vajon az egész lakás így néz ki nálatok? Vigyázat! A látszólagos rend is rendetlenségnek nézhet ki egy idegen betekintő számára! Hiába raksz rendet, biztos lesz, aki megbotránkozik, szóval a legjobb, ha egy fal elé ülsz.

4.)    Sminkelj! A webkamerák nem alkalmasak arra, hogy tökéletes képet adjanak vissza, és nagyon drasztikusan mélyítik a barázdákat az arcodon, illetve a karikákat a szemed alatt. Szóval egy kis alapozó, egy kis szempillafesték, egy kis szájfény sosem árt! Ne akarj betegnek kinézni a képernyőn, nem éri meg! (Ha tévébe mész interjúra ott konkrétan bevakolják az ember arcát tonnányi alapozóval, és úgy kifestenek, hogy anyukád sem ismerne rád. De mégis ezerszer jobban nézel ki a képernyőn, mint az utcán ;))
vállalkozást tervezőknek

5.)    Világítsd be magad! A fény kulcsfontosságú jelentőséggel bír a felvétel minőségét illetően, úgyhogy nyugodtan hordd egy kupacba az összes kis lámpát a lakásban, és világítsd szembe magad! Teszteld le, hogy nézel ki a legjobban, hogyan lesz kevésbé beteges színe az arcodnak, stb.

+1.) Ne hajolj rá a mikrofonra! Állítsd be úgy a mikrofon érzékenységét, hogy kényelmesen hátra tudj dőlni, vagy tudj közben helyezkedni. Ha kényelmetlenül ülsz, az előbb-utóbb megjelenik a mondanivalódban is…

Összegezve: a videókészítésnek pillanatok alatt neki lehet kezdeni, de ha rászánsz egy fél órát az előkészületekre, akkor számodra is öröm lesz majd visszanézni, a nézői élményindexről meg már nem is beszélek!

Jó videókészítést!

Hogyan kell üzleti tervet írni?

Azt szoktam mondani, hogy az igazi vállalkozót az választja el a szerencsejátékostól (nem a pókerestől!), hogy van üzleti terve.

Az üzleti terv gondolatától mindenkit lever a víz, mert hát üzleti tapasztalat nélkül mégis hogy a búbánatba írhatnánk meg bármilyen korrekt tervet? És ha már nem lehet korrekt, akkor meg ne legyen semmilyen.

Aztán persze vannak, akik működő vállalkozást tudnak felmutatni úgynevezett üzleti terv nélkül, és nem tudják megállni, hogy ezzel a ténnyel ne villogjanak, de hát vannak, akiknek fejlettebb és aktívabb a jobb agyféltekéjük, tehát kreatívabbak, így fejben is jól átlátják a dolgokat, legalábbis jobban, mint azok, akik túlnyomó részt a bal agyféltekéjüket szokták használni (emberek 80%-a).

Namármost, van egy olyan mondás, hogy a leghalványabb tinta is erősebb, mint a leghangosabb szó…

Egy gondolatsor a fejben csak álom, míg papírra vetve – láss csodát – terv lesz belőle.

Alapesetben egy vállalkozáshoz olyan üzleti terv kell, aminek a megalkotása arra szolgál, hogy egyrészt egyben lássuk magunk előtt a lényeges dolgokat, másrészt pedig a terv elkészítésének folyamata közben olyan gondolataink legyenek, amikre előtte eszünkbe sem jutottak.

Ritkábban, de előfordulhat, hogy olyan üzleti tervre van szükség, ami úgy hat például egy banktisztviselőnél, vagy egy pályázat elbírálónál, mint a pókerasztalnál az úgynevezett sémi-blöff. Amikor ugyan MÉG nincsenek jó lapjaink, de elég nagy az esély, hogy javulni fog a helyzet, ezért emeljük a tétet (vagy megadjuk a pofátlanul magas tétet – vagyis szemrebbenés nélkül pályázunk egy 120 milliós beruházásra). (A rendes blöff az, amikor esélytelen, hogy javul a helyzetünk a pókerasztalnál, de nem a lapokat játsszuk amúgy sem, hanem az ellenfelet.)

Ez utóbbi, ritka esetben nagyon korrekt, és formailag, tartalmilag üzletiesnek tűnő tervre van szükség, ami az olvasójával is elhiteti, hogy ebben a vállalkozásban valaki nagyon komolyan gondolja a dolgot, és nem csak fél évre tervez előre…

Viszont, ha nem pályázol, nem vonzol be befektetőt, nem veszel fel hitelt, akkor is kell, hogy ha valakinek mesélsz az üzletedről – vagy vállalkozási tervedről -, akkor legalább egy papírkát az orra alá tudj dugni, hogy lássa az illető, nem a levegőbe beszélsz!
vállalkozást tervezőknek

Van egy nagyon egyszerű üzleti tervező segédletem, ezt innen letöltheted máris (új ablakban nyílik)

Üzleti terv segédlet>>

Mentsd el és nyomtasd ki magadnak, és firkálgass rá!
Menj végig és gondold végig az összes mező alapján a vállalkozásodat!

A költségeknél és a bevételeknél NEM ELÉG a költséghelyeket megjelölni, hogy pl. lesz majd rezsiköltsége a vállalkozásnak, hanem ÖSSZEGEKET is be kell oda írni szépen. Naná, hogy lesz rezsiköltsége, de pokolian nem mindegy, hogy az mennyi, és tudod-e egyáltalán, hogy kb. mennyi lesz.

A lap hátoldalára írhatod a mezőkbe nem férő dolgokat – költségtervezésnél tutira nem elég a hely ;) – illetve még egy mezőt csinálhatsz a lap hátuljára: Versenytársak elemzése.

Egyáltalán hogy néz ki a piac, amin tevékenykedni akarsz? Kik szerepelnek még rajta? Mi a stratégiájuk? Mekkora szeletet hasítottak már ki maguknak? Miben jók? Miben rosszak? TE miben lehetsz jobb, és ezt hogyan tudod majd kommunikálni? Hogyan tudod őket leelőzni? ;) (Azért versenytársak, mert verseny van.)

Lehet, hogy 2-3 milliót megkeresel évente üzleti terv nélkül is. De tudjuk, hogy ennyiből nem lehet eltartani egy vállalkozást ÉS egy családot. Meg lehet belőle élni, de a továbblépéshez tudatosság, tervszerűség, profizmus kell.

Na, fogj neki gyorsan, garantálom, hogy maximum 1 óra alatt kitöltöd a papírt, és máris kész a házi használatra szánt üzleti terv. Semmi ördöngösség nincs benne, ennél még vizet is nehezebb eladni a sivatagban…

Amit a pókeresek jobban csinálnak, mint a vállalkozók – 5. rész

A tét

A pókeresek óriási jelentőséget tulajdonítanak a tét és a beülő nagyságának – legalábbis az okos pókeresek, mert hát ne legyenek illúzióink, köztük is vannak kevésbé tudatosak.

Minden pókeres tudja magáról, hogy melyik tét a megfelelő számára: mikor nem túl unalmas még a játék (a túl kicsi téten való játszás ismérve ez), vagy ennek ellenkezője: mikor nem veszélyes még számára (a túl magas tét esetén fordulhat ez elő). Ha pókeresként valaki ki is próbálja a számára veszélyesen nagy tétet, gyorsan visszamenekül a komfortzónájába, mert a nagy tét bár nagyobb nyereséggel, de nagyobb veszteséggel és sok-sok és mély tilttel is fenyeget. A tudatos pókeresek, nagyon helyesen nem akarnak nagyobb sikereket, mint amekkorára érdemesek: egy kezdő nem megy a VB-re, és fordítva is igaz ez, egy vérprofi nem megy le az amatőrök közé.

Mi történik, ha egy kezdő a nagyok asztalához ül?

Először is, legalább tízszer nagyobb téten kellene kezdenie a játékot, mint megszokta. A nagyobb tét tényleg azt jelenti, hogy nagy a tétje a játéknak – gondolom, ezen senki nem lepődik meg. Ha kezdőnk a konyhapénzből csipegetve gyűjtötte össze magának a pénzkészletét, amit pókerezésre fordíthat, akkor a hatalmasok asztalánál egyetlen kör alatt el is veszítheti azt. A nagyokig lépésről-lépésre kell eljutni azért, hogy minden szinten, minden komfortzónában otthonosan és jól érezd magad, és tudd, hogy milyen szinten hogyan viselkednek az emberek. Mert kis pénz – kis foci. A kis pénzű játékokban – mivel kicsi a tét leosztásonként, mondjuk alanyaink havi fizetéséhez mérten -, kissé komolytalannak tekinthető a játék, így a valódi szakmai – a póker is szakma – szempontok nem érvényesülnek, és sokkal jobban dominál a szerencse, mint haladóbb szinten.

És már el is érkeztünk oda, hogy miért nem szeretnek a profik a kezdőkkel játszani: a játék komolytalansága, a szakmaiatlanság térnyerése az asztalnál, a szerencsefaktor nagyobb dominanciája még oda is vezethetnek, hogy a profi veszít, de legalább is idegbajt kap. Persze az is előfordulhat, hogy a profi kisujjból, vakon nyer a többiek ellen, de abban a játékban meg semmi élvezet nincs.

Csíkszentmihályi Mihály, a flow-elmélet kidolgozója, neves pszichológus professzor írt róla „Az öröm művészete” című könyvében, hogy a csodálatos flow-élményt csak akkor tudjuk átélni, ha a képességeink a megfelelő szintű – nem túl nagy, de nem is túl könnyű – kihívásokkal találkoznak.
vállalkozást tervezőknek

A póker nagy flow-generátor minden szempontból, és ha a kihívások nagysága pont mellénk lő, és sosem talál el, akkor nem fogjuk magunkat jól érezni a játékban. Erre már kevés pókerezés után is magától rájön az ember, de egyébként pedig minden pókerről szóló könyvben el is olvashatjuk ennek fontosságát.

Ezzel szemben mi a jellemző a vállalkozókra?

„Ide nekem a százmilliókat, majd én tudom, mit kezdjek velük!”

Ühüm, ja. Ez az óhaj-sóhaj egy vállalkozó részéről csak akkor jogos, ha úgy egyébként is százmilliókkal zsonglőrködik, tehát a pénzügyi komfortzónája ebben a nagyságrendben van. Máskülönben úgy járhat az egyszeri nagyot álmodó, mint a lottó ötös nyertesek: rövid idő alatt szegényebb lehet, mint előtte volt. Ami egy lottó ötös nyertesnél elég cikinek számít, viszont trend, ez vállalkozónál viszont életveszélyes, hiszen nemcsak a saját életével szórakozik, hanem másokéval is: alvállalkozókkal, beosztottakkal, azok családjának megélhetésével.

Sok vállalkozás álmodik a nagy bizniszről, de arról sokaknak fogalmuk sincs, hogy a túl nagy biznisz akár a romlásba is sodorhatja a céget. Sokan szeretnének a vállalkozásuk elindulása pillanatában 10 milliókra pályázni, miközben fogalmuk sincs arról, mit tesz a vállalkozásukkal a túl sok pénz.

Ha túl sok pénz szakad a nyakunkba, akkor elbizakodottabbakká, túlságosan bátrakká válunk. Nemrég olvastam, hogy az USA-ban egy fiatal vállalkozó vett egy szép nagy autót, mert úgy érezte, hogy a cége imázsához, így önmagához is, már ez passzol. Az autót pár nap alatt belakva hamarosan furcsa dolgot kezdett megfigyelni magán: úgy érezte, hogy a nagyobb, szebb, jobb autóban ülve jobb döntéseket hoz. Gyorsan rászokott arra, hogy a cége életében létfontosságú döntéseket is az autóban ülve hozza meg, így aztán néhány hét eltelte után sikerült is a csőd szélére sodornia a vállalkozását. Ugyanis nem hozott jobb döntéseket. Csak úgy érezte.

Szerencsére még időben észbe kapott, visszaült a kopottabb, régibb, kisebb és rosszabb autójába, eladta a nagyot, és megfogadta, hogy csak akkor fog újra státusz szimbólumot venni, amikor már tényleg jó döntéseket hoz, és sosem rosszat. Ez egy pszichológiai mechanizmus: ha jobbnak mutatjuk magunkat, mi is elhisszük magunkról, hogy valóban jobbak vagyunk, ami bizonyos esetekben előny, de a döntéshozás pillanatában nagyon veszélyes, hiszen lehet, hogy csak hisszük, hogy jobbak vagyunk, de ez még akkor és ott nem igaz.

Nagyon fontos, hogy ne állítsuk magunkat olyan kihívások elé, amiknek csak hazug módon tudunk megfelelni. Mert a szépítés is a hazugság egy formája. Egy vállalkozónak mindenképp objektívnek kell lennie önmagával kapcsolatban – már amennyire egy ember objektív lehet önmagával kapcsolatban -, mert a vállalkozásban a visszacsatolások nem pár perc múlva érkeznek, mint a pókerben, hanem hetek, hónapok, vagy akár évek múlva.

Az őszinteség, de legalábbis az önmagunkhoz való őszinteség óriási kincs. Ne úgy akarj jobb lenni, hogy azt mondod magadról, hogy jobb vagy, majd el is hiszed, hanem előbb tényleg legyél jobb – objektív szempontok szerint – és aztán mondd el magadról. Ha ez fordítva történik, túl nagy kihívásoknak teszed ki az egódat (is).

Az anyagi túlzásokba esés nagyon veszélyes „iparág”, de sokan űzik. Alig van vállalkozó, aki ne ácsingózott volna milliárdos pályázat elnyerésére, aki ne álmodott volna arról, hogy egy gazdag nagybácsi ráhagy 500 milliót, és azt majd akkor jól befekteti, és aki ne akart volna belemenni azonnal olyan üzletbe, ami sok pénzzel kecsegtet.

Sokkal ésszerűbb lépésről-lépésre áthaladni az anyagi komfortzónákon, a hatalmas ugrások helyett. Először keress évi egy milliót, majd tíz milliót, majd száz milliót. Ezek között a számok között csak tízszeres a szorzó, viszont nem egyik pillanatról a másikra zuhannak a nyakadba, hanem évi 8760 órányi munkával. Évi egy milliós bevétellel ez csak óránként 115 forint, a 10 milliós csak óránként 1150 forint, és így tovább. Ezek kezelhető, józan paraszti ésszel is átlátható összegek. Nem nagy tétek. Ha valami túl nagy tétnek tűnik, egyébként is próbáld meg altétekre osztani!

Közben, ahogy haladsz előre szépen – akár lassan, akár gyorsabban, de mindenképp fokozatosan – gyakorlati tapasztalataid lesznek a pénzről, a vagyonról, a gazdálkodásról, a sávokról, nagyságrendekről, ezzel kapcsolatos kiadásokról, adóterhekről, járulékvonzatokról, stb.

Mindig elfelejti mindenki, hogy a több bevétel egyértelműen és azonnal több kiadással is jár. Nem lehet úgy 100 milliót keresni, hogy közben ugyanannyi a kiadásunk, mintha 10-et gyűjtenénk be. Az arányok is változnak, meg minden másképp működik egy kicsit, de leginkább nagyon. Egyébként pedig nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni.

Mi van, ha túl kicsi a tét?

Ez az egész igaz fordítva is: túlságosan alacsony „téten” maradva a vállalkozás nem fejlődik megfelelő ütemben, hiszen nincsenek feszített céljai, amik miatt folyton el kellene hagyni a járt utat a járatlanért, márpedig a járt út dögunalmas, és maximum másolásra jó. Kis kihívásokkal, szintünk alatt lévő küldetésekkel a vállalkozás sikere csak időleges és rövid lehet, vagy pedig az a szerencsétlen helyzet fordul elő, hogy belefásulsz, megunod, sőt, megutálod az egészet, és el nem tudod képzelni, mások mit esznek a vállalkozósdin annyira…

Alacsony téten nem kerülsz flow-ba, gyorsan mókuskerékké és taposómalommá – de nem tapoksóaknává – válik a vállalkozásod, márpedig valószínűleg már az elején is voltak olyan álmaid, hogy majd egyszer tényleg szabad leszel, és tényleg annyi pénzed lesz, amennyit már-már szégyellsz.

De ez nem történik meg. Unalmas, szürke, fárasztó, zsibbasztó az egész, utálod, hátad közepére sem kívánod, és már valami más felé kacsintgatsz.

Na, ilyenkor kell valami továbblépést reszkírozni. Alacsony téten már jól és magabiztosan vállalkozol, nem mentél tönkre, de nem is lettél még szabad. Bővülést, profilváltást, üzleti modell váltást, alkalmazott felvételét, vevőszám növelést, profitnövelést kell megkockáztatni, mindezt persze körültekintően.

Először nézz utána, hogy a következő szinten – ahova készülsz -, hogyan működnek más vállalkozások. Nemcsak jó példákat kell keresned, hanem akár rosszakat is, hiszen már az is főnyeremény, ha tudod, mit NEM akarsz csinálni. Aztán pedig, ha tudsz, beszélgess is el azokkal, akik mondjuk tízszer annyit keresnek, mint te, és nyugodtan kérdezd meg őket, milyen kihívásaik vannak, amikkel nem tudnak megküzdeni, vagy csak nagyon nehezen. Te azokon a területeken előre felkészítheted magad, a siker-sztorijukból pedig magadnak is sikert kovácsolhatsz.

Pókerezők szinte habzsolják a pókernagyságok által írt könyveket, és neked sem árt – vagyis használ – az, ha vállalkozás-sztorikat olvasol, hiszen akkor látod a folyamatot, amin ma már sikeres, akár óriásvállalkozások végig mentek. És ha nem mentek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna…

Folytatjuk!

Vidi Rita

1. Konyhapénzből vállalkozás? – A beülő

2. A padlóról jelentjük – a TILT fogalma és kezelése

3. A folyamatos önfejlesztés szükségessége

4. A szakértelem