Kellene egy tuti biznisz?


Emlékszem, évekig ábrándoztam arról még alkalmazott koromban, hogy “istenem, de jó lenne, ha internetezésből meg lehetne élni…” Egyszerűen imádtam a net előtt ülni, beszélgetni, információkat keresni, és azt kutatni, hogyan lehetne ezzel pénzt keresni.

Annak idején még az volt az alap üzleti modell, hogy csinálsz egy nagyon informatív, rengeteg cikket felvonultató oldalt, amihez persze szerkesztőgárda sem árt, és hirdetéseket jelentetsz meg rajta, és így a hirdető fizet neked, ez által megfinanszírozva a felhasználók számára létrehozott tartalmat.

Láttunk már ilyet akkoriban is, ott volt az index.hu, az origo.hu, és sok más kezdeményezés, amik aztán gyorsan eltűntek a süllyesztőben.

Mire észbe kaptam, már itt volt a web2.0, ami csavart az üzleti modellen: már nem biztos, hogy a szerkesztőségek állítják elő a tartalmat, hanem inkább adjunk publikálási lehetőséget – és nem olvasói levél formában – a látogatóknak, ők generálják a minőségi tartalmat, és helyezzük el a hirdetéseket az általuk gondozott felületeken!

Hódító útjára indult a WordPress, a különböző fórumok, és a nagy portálokhoz csatlakoztatott blogszolgáltatók – blog.hu -, vagy épp a saját lábukon megállni kívánó blogközösségek – blogter.hu – amik viszont leginkább eltűntek a süllyesztőben.

Évekig hittem azt, hogy csak ez az egyetlen üdvözítő modell létezik az Interneten, de aztán szerencsére beletanultam kicsit a marketingbe, és rájöttem, hogy igazából bármit el lehet adni a neten, nemcsak hirdetési helyet. Terméket, szolgáltatást, tagságot, bármit.

De aztán jött a következő kérdés – mert ezek a kérdések már csak ilyenek: ha megválaszolsz egyet, máris ott liheg a nyomában a következő, kínzó kérdés -, hogy: de mégis MIT érdemes eladni, amit biztosan nagy tömegek akarnak majd megvenni?

Nem mesélem el az elmúlt 8 év történetét, de erre a kérdésre is az a válasz, hogy BÁRMIT. Mert bármit megvesznek, amiről azt gondolnánk, hogy úgysem kell senkinek, illetve tutinak tűnő termékkörrel is mellé lehet lőni.

Ami viszont észveszejtően fontos, és amit a saját bőrömön is megtanultam, hogy bármit is adsz el, jóval nagyobb haszonnal kell eladnod, mint amennyiért megvetted.

Arra nem lehet hosszú távon alapozni, hogy megveszel egy terméket, és eladod majd 15-20%-kal drágábban. Ez nem lehet tuti biznisz mert abból a 15-20%-os árrésből kell MINDENT fizetned, beleértve a családod nyaralását, az új autót, a nagyobb lakást, stb.

Persze, hanyatthomlok-rohanósan jó bulinak tűnik, hogy ha megkeresed a minimálbért ezekből a 15-20%-okból, de ha drasztikusan nem tudod növelni az eladások volumenét hónapról-hónapra, akkor előbb utóbb befullad az egész, és nem lesz növekedési lehetőséged…

Tehát a tuti biznisz mindig ott kezdődik, hogy a HASZON mekkora tud lenni egy termék vagy szolgáltatás eladásán.

Konzultációs szolgáltatást akarsz eladni, és az óradíjad 30ezer forint? Nem rossz! (Persze arra ne alapozd a következő 50 évedet, hogy a hét minden napján majd 100 órát fogsz dolgozni…)

De mennyit kell egy órádba befektetned? Irodabérlés? Rezsi? Biztosítás? Utazás? Stílusos megjelenés? Stb.? Ezeket neked vajon a méhek hordják össze?

Senki nem fogja tudni megmondani, hogy tuti-e a bizniszed, csak te magad, és ehhez semmi más nem kell, csak számológép!

Az összes kiadást számításba kell venned – a családét is, elvégre oda keresel a vállalkozásoddal (remélhetőleg) -, mondjuk egy évre (igen, mert szezonálisan mások lehetnek a költségek), és aztán ezt a számot először meg kell szoroznod 1,5-tel (mert tutira kifelejtesz egy csomó mindent, például a hirdetési és marketingköltségeket!), és ezt a kapott eredményt el kell osztanod az egy évre jutó ügyfelek számával. Ez lesz egy ügyfél költsége.

Egyetlen ügyfélé.

Ezek után tudnod kell, hogy mennyit fizet a kasszádba átlagban (mindent összeadni, és elosztani az ügyfelek számával) egy ügyfél, és a leggyakrabban mennyit fizetnek az ügyfelek (módusz). Kosárértéknek is szokás ezt a számot nevezni, de általában csak a mediánt nézik, ami igen félrevezető lehet – persze nem csoda, hogy ezt nézi mindenki, általános iskolában ezt tanítják! Mindkét értéket meg kell vizsgálnod, ha vannak már ügyfeleid. Ha még nincsenek, akkor természetesen vakon repülsz egy darabig, míg nem lesznek adataid, de ha a költségeiddel kapcsolatban őszinte voltál, akkor ügyesen be tudod lőni az árakat.

Ha az ügyfél által fizetett ár, és az egy ügyfélre eső költség között nincs legalább 1.5-szörös szorzó, akkor veszélyes vizeken evezel… Ha 2szeres a szorzó, akkor nagy gond nem lehet, de ha 1,1-1,3 között van, az akár életveszélyes is lehet.

Akkor futhat a szekér egy darabig, mert az árstratégia a szélesebb közönséget célozza, de ha csak egy szeg is kiesik a szekérből – pl. egy szolgáltató megemeli az árait, ami az utóbbi években, rezsicsökkentés ide vagy oda, bizony a vállalkozásokkal megesett -, akkor összeszakad alattad a járgány.

A tuti biznisz titka a matek.

Nem túl bonyolult, általános iskola 5. osztály.

És persze egy kis őszinteség sem árt, meg szembenézés az olykor rusnya tényekkel, amiket a számok mutatnak.

Mi a garancia arra, hogy egy üzlet sikeres lesz?

Garanciát csak egy esetben kaphatsz, ha franchise rendszerhez csatlakozol>>

Minden más esetre ott a végtelen bizonytalanság és a mastercard.

Hogyan lehet aktivitásra bírni a látogatókat?


Negyedik örök kérdés a weboldalak tartalmával kapcsolatban, – első három örök kérdés itt>> – illetve állandó probléma a weboldal tulajdonosok számára, hogy “mégis hogy a bánatba bírjam a látogatókat kommentelésre, hozzászólásra, urambocsá’ megosztásra?”

Az oldalról való megosztást erőltetni általában teljesen felesleges, mert sokkal jobban működik, ha te megosztod a rajongói FB oldaladon a tartalmat, és majd onnan továbbosztják a rajongók. A weboldalakon lévő megosztás gombok nem mindig úgy funkcionálnak – pl. nem illeszkednek szorosan a dizájnnal, kilógnak, nem látszódnak fontos dolgok -, ahogy azt elképzeljük, és azt is figyelembe kell venni, hogy az Olvasók óriási csoportja netezik már mobilról, onnan megosztani meg pláne bajos. Tehát a weboldaladon a cél leginkább a hozzászólások generálása lehet, már csak az a kérdés:

Hogyan lehet elérni, hogy hozzászóljanak a cikkekhez?

A válasz: kérdéssel, vagy nagyon megosztó tartalommal, illetve azzal, hogy az oldaladat klubnak használják a látogatók, ahol jót lehet beszélgetni.
Menjünk sorban!
Kérdés: ha a cikkben, vagy kifejezetten a cikk végén kérdést teszel fel, akkor az Olvasó válaszolni akar, ez ennyire egyszerű. Persze az, hogy válaszol-e végül, az sok minden függvénye. Ma az Internetezők közel fele mobiltelefonról böngészi a netet, mobilon márpedig elég nehéz bármit is bepöntyörészni… Mire átjutunk az “Add meg a neved, email címed, és a honlapod címét, ha van” mezőkön, már ötször leizzadtunk, és akkor hol van még a hozzászólás java?
Szóval, az, hogy akarnak válaszolni, vagy ki akarják fejezni egyetértésüket, hozzáfűzni valójuk van a témához, az nem jelenti azt, hogy fognak is. De tudd, hogy sokan akarnak, csak végül nem teszik meg, mert olyanok a körülmények. Ezt a verziót lehet ötvözni a “hálálkodós tartalommal”, amikor annyira hasznos anyagot adsz, amit egyszerűen nem lehet nem megköszönni!

Megosztó tartalom: a megosztó – mindenki ért hozzá – tartalmak képesek sok hozzászólást generálni, csak kérdés, hogy minek… Annak idején hatalmas öröm volt, ha bárki hozzászólt az oldalunkhoz, de ennek ma már nincs akkora jelentősége. Attól nem lesz több vásárló, ha minden poszt alatt véres veszekedés van, és akkor sem, ha a posztok alatt rózsaszín ködfelhőt vél kirajzolódni az újonnan érkező látogató. Az egyik elriasztó, a másik pedig bekapcsolja az “aha, biztos minden ilyen szép és kerek, ahogy elmondjátok…” gyanakvás kínzó érzését.
Szóval nem érdemes vitákat generálni, hogy több legyen a hozzászólás, mindamellett állást illik foglalni olyan témákban, amik megosztóak, és kapcsolódnak a te témádhoz. Ha véleményvezér akarsz lenni, akkor vezérkedni kell, ez van. Az “inkább nem mondok semmit, csak legyen béke és szeretet” kommunikáció nagyon cuki, csak ez által sok pénz maradhat az asztalon (nem a hozzászólások száma miatt, hanem a nem karakteres imázs miatt.)

Klubszobának használják a blogodat, és bármi is a téma, beszélgetnek egymással: ez szép eredménynek tűnhet, sok felhasználót mozgató blogoknál látszik, hogy a cikkek többsége alatt több száz hozzászólás születik, de tudni kell, hogy ezek szubkultúrákat érintő, főként az ő problémájukról értekező oldalak, általában bevétel nélkül… A sok irreleváns hozzászólás ráadásul gyengítheti az oldal SEO erejét is, így erre üzletileg erre alapozni teljességgel felesleges.

Ezek alapján azt gondolom, hogy a hálálkodásra okot adó tartalmak, és esetleg ezek végén a kérdés feltevés az, ami előremutató lehet, a másik kettőre viszont nem érdemes alapozni.

Hogyan írjunk hasznos tartalmat? Mi számít manapság hasznosnak?
A Marketing- és Webszövegírás tréningen nemcsak kiderül, de meg is valósítod>>

3 örök kérdés a weboldalak szövegével kapcsolatban


1.) Milyen rendszerességgel kell írni a weboldalra?

Nagyon nagy valószínűséggel sokkal többször, mint eddig csináltad, vagy mint amennyit a szíved mélyén szeretnél. Ha megnézzük a jelenleg is nagyon sikeres oldalakat, akik az elmúlt 1-2 évben lettek igazán sikeresek, és nem tekint vissza a márkájuk 8-10 éves múltra, azt kell mondanom, hogy a heti három, másképp kifejezve az évi 150 cikk az egy nagyon jó eredményeket hozó cél lehet.

Mi van akkor, ha ennél kevesebbet tudsz csak írni? Máris mehet a levesbe az oldalad?

Nem! Ezek a számok nagy piaci versenyben működő oldalaknál tekinthetőek alapvetően célnak, ha a te piacodon nincs olyan hatalmas tolongás, mint például a nyelviskoláknál, akkor ennél kevesebb cikk is elég LEHET. De ne ringasd magad abba a hitbe, hogy “á, elég lesz kéthetente egyszer írnom”, mert szerintem mindig résen kell lenni: bármikor jöhet egy grafomán konkurensed, aki pont a te célközönségedet célozza, és néhány hét alatt elszipkázza az Olvasóidat, ügyfeleidet, csupán csak azzal, hogy sokat ír. Mindig írj, amikor csak lehet, és ha egy-két hétig nem jön az ihlet, nem kell kétségbe esni, de aztán gyorsan fel kell majd venni a fonalat.

2.) Tegeződjünk vagy magázódjunk?

Örök kérdés, mióta létezik az Internet: tegeződjünk, vagy magázódjunk az oldalunkon? Most, 2015-ben, 15 évvel az évezredforduló, és kitudja hány évvel az Internet elindulása után azt kell tudnunk, hogy a tegeződés az alap az internetes kommunikációban.

Velem rengetegszer előfordult már, hogy 80-90 éves Olvasóimmal tegeződtünk a levelekben, majd amikor személyesen találkoztunk, még külön megegyeztünk, hogy “akkor továbbra is tegeződünk, jó?” Már a szépkorúaknál is természetes a tegeződés a neten, és pozíciótól is független.

Ugyanakkor vannak területek, ahol még mindig a magázódás áll inkább “kézre, szájra, agyra”. Például az ingatlaneladásnál. Vagy magas áras üzleti csomagoknál, de nagykereskedőtől is láttam már, hogy magázódik, és egyáltalán nem hat furán.

Ha számodra az Ön a természetes, akkor maradj annál, csak tudd: a tegeződés nagyon elfogadott ma már, és ez az alap, és sokkal közvetlenebbnek hat a magázódásnál. Nyugodtan tegeződj, senki nem fog megsértődni! (Aki igen, az meg úgysem vásárolna tőled.)

3.) Milyen hosszú legyen egy cikk?

Ha keresőoptimalizálási céloknak is meg akarunk felelni – márpedig miért ne akarnánk? Akarjunk, pont ez az egyik legfontosabb cél! -, akkor legalább 300 szót kell tartalmaznia a cikknek, ami azt jelenti, hogy majdnem egy A/4-es oldal pl. a Wordben. Ugyanakkor van egy olyan szám is, hogy maximum 500 szó legyen.
Nálam okosabb SEO guruk majd biztosan elmagyarázzák, hogy miért is pont maximum 500 szó a határ, de úgy gondolom, hogy az ilyen számok alapvetően nem stimmelnek a Google irányelveivel… Ugyanis a Google számára a legfontosabb a felhasználó  – naná, az adatainkból és szokásainkból élnek! -, és ha egy összetettebb témát 500 szóba préselünk, akkor a felhasználó nem biztos, hogy boldog lesz. Azt gondolom, hogy ha egy cikk jóóóóóóó hosszúra sikerül, és vannak Olvasói, akkor főnyeremény, és lényegtelen, hogy hosszabb 500 szónál.
De azt is gondolom, hogy az ilyen számok sem véletlenül forognak közkézen, valami valóságalapjuk lehet azért. Szerintem nem kell erre rágörcsölni, hogy maximum 500 szó lehet, inkább a minimum 300-at kellene figyelembe venni. (Meg hát ugye, ha a 300 igaz, akkor az 500 miért ne lenne az?)

Ha hosszúra sikerül egy cikk, azért ne törd ketté, hogy két 490 szavas legyen belőle, mert az Olvasók sikítófrászt fognak kapni, ha állandóan kattintaniuk kell a folytatásért, de a ló túloldalára sem kell átesni, mely szerint “tojok én a szavak számára”, mert nagy eséllyel csak hónapok múlva fog kiderülni, hogy rossz volt a végletes stratégia. Legyen IS-IS! Ilyen is, olyan is.

Folytatás a Kreatív Marketing- és Webszövegírás tréningen>>

A telefonhívás 2.


(Az első részt itt találod: A telefonhívás>>)

Zsuzsa a következő hetekre úgy emlékszik, mint valami rózsaszín, meleg szélviharra. Elindította a honlapját, feliratkozott az összes online marketinges és marketinges hírlevelére, itta magába a rengeteg, néha egymásnak ellentmondó információt, és közben Dani segítségével saját youtube csatornát is indított, melyre óriási elánnal gyártotta a videókat. Nap mint nap leült a videót is vevő fényképezőgépe elé, és úgy beszélt különböző témákról, mintha egy barátnőjének mesélne róla.

Élvezte a pörgést, a nyüzsgést, az újdonság varázsát… de egy kellemetlen dologgal nem számolt. Azzal, hogy minden szabad, és csak látszólag szabad percét a neten töltötte, a honlapját bütykölgetve, videókat töltögetve, és már a következő lépésen morfondírozva, hogy hogyan szólítsa meg az embereket a Facebookon, ismét telefonhívást kapott. De ez a hívás most nem jó, hanem rossz hírt hozott. Az egyik fodrászlány volt az a szalonból, aki röviden bejelentette, hogy a pangásra való tekintettel megválik a csapattól, és másik helyre megy.

Zsuzsa hosszú percekig állt a már süket telefont a fülére szorítva, és úgy érezte, mintha a padló imbolyogna a talpa alatt. Agyában mantraként villódzott a “pangásra való tekintettel – pangásra való tekintettel”. Pangás. Pangás??? Kérdezgette magától félhangosan.

Azonnal autóba pattant, és a fékpedált teljes egészében kihagyva a munkából, elszáguldott a szépségszalonhoz. Már az gyanús volt számára, hogy meg tudott állni az üzlet előtt, hiszen az volt az alap, hogy meg kellett kerülnie a háztömböt, hogy végre parkolóhelyet találjon, és a lehető legrosszabb sejtésekkel lépett be az ajtón.

De odabenn látszólag minden rendben volt. Egy ügyfél ült az egyik székben, egy másik pedig éppen időpontot egyeztetett a műkörmössel, aki a legutoljára felvett alkalmazottja volt Zsuzsának, és bár a várakozó fotelek üresek voltak, de hát ilyen bármikor megeshet, hogy a jó szervezés következtében nem torlódnak össze az ügyfelek!

Egy hatalmas légvételt követően kifújta magából a felgyülemlett stresszt, és amikor az időpontot egyeztető ügyfél kilépett az ajtón, intett a lányoknak, és összeültek a hátsó kis konyhában egy gyors beszélgetésre.

–Lányok, most hívott Dóri, percekkel ezelőtt, és bejelentette, hogy nem jön többé. Mi történik itt??? – bármennyire is igyekezett, képtelen volt letörölni az arcáról a kétségbeesés és az értetlenség nyomait.

A lányok – Tünde és Andi – csendesen ültek egymás mellett, kezük a mellkasukon összefonva, és csak a padlót bámulták szomorúan.

–Mi folyik itt csajok? – Zsuzsa komolyan kezdett megijedni, de az ijedtségbe már idegesség is feszült. Hát mit szórakoznak ezek itt vele a hallgatásukkal, amikor neki azonnali információkra van szüksége?

Andi és Tünde egymásra néztek. Tünde egy aprót biccentett, mire Andi vett egy nagy levegőt, és nekikezdett:

–Az a helyzet Zsuzsa, hogy mióta rákaptál erre a netes hülyeségre – ne értsd félre, imádom a videóidat, és imádok itt dolgozni, és szerintem Tünde is így gondolja -, de azóta itt se vagy! Sorra mondtuk le az ügyfeleket, és az van, hogy mostanában már fél napokat csak a lábunkat lógatjuk, és egymást bámuljuk. – Fejezte be hirtelen, majd hozzátette – Meg a videóidat a telefonunkon…

Zsuzsa nem kapott levegőt, legalábbis úgy érezte, hogy nehezére esik beszívni, kifújni, mintha a feltoluló dühös gondolatok, és számonkérő kérdések útját állták volna az oxigénnek a szervezetében.

–Mi… mi… ki… miazhogy, hogy itt se vagyok? De hát állandóan itt vagyok! A szabadidőmből veszem el a pillanatokat, hogy a weboldalt meg a videókat csináljam! Nem tehetek róla, hogy most éppen fizetésnap előtt vagyunk, és kevés az ügyfél, tudjátok, milyen ez! – a szeme villámokat szórt, bár ő inkább azt érezte, hogy kiszáradtak és égnek, és mindjárt kitör belőle egy jóféle síráscunami.

Tünde vette át a szót, közben kezét megnyugtatólag Zsuzsa karjára helyezte. Halkan beszélt, de határozottan.

–Zsuzsa, én megértem, hogy magával ragadott ez az online világ, de hidd el nekem, amit te perceknek érzel, azok órák! Az, amikor a múltkor itt csináltad az üzletben azt az 5 perces rövid videót, emlékszel, a hajfestés legalapvetőbb titkairól – Zsuzsa itt bólintott egyet, hogy igen, emlékszik -, az KÉT ÓRÁBA tellett! – nyomta meg Tünde a szavakat jelentőségteljesen. – 5 percért megéri a két óra, Zsuzsa? – tette hozzá a kérdést.

Zsuzsában egyből fellázadt a kisördög:

–Dehogy két óra, ne viccelj már, hát… – de amikor látta azokat a szomorú szempárokat, ahogy rászegeződnek, rájött, hogy hiába is magyarázkodik.

Igen, ettől félt a szíve mélyén… Hogy az, amiben ő annyira jól érzi magát, az egyrészt eredményt sem hozott még, másrészt azok a percek tényleg lehetnek órák…

–Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte alig halható hangon.

Tünde megköszörülte a torkát, és elkezdte sorolni, Zsuzsa számára olyan hosszan, hogy rájött, ebből a szituációból már fél perc is sok.

–Dóri nem véletlenül ment el, megunta, hogy nem lehet téged elérni, nem foglalkozol itt semmivel, az ügyfelek pedig azt unták meg, hogy várniuk kell rád. És már pénz is alig van a kasszában – vonta le a végső konklúziót nagy lendülettel. De még volt egy utolsó tőrdöfés a tarsolyában: –Ez a hölgy, aki most volt itt, akivel beszéltem… na, ő is lemondani jött…

Zsuzsa úgy érezte, rászakadt az ég. Reszkető kézzel kotorászott a határidőnaplója után, és felütötte annál a napnál, amikor a TV-ben volt. Azóta 8 hét telt el, és ahogy lapozgatott, kénytelen volt szembesülni azzal, amit bármelyik nap megláthatott volna, ha akar: a tévészereplés hetében már elkezdtek ritkulni az beírások, és az utolsó hat hétben már üresen tátongtak az oldalak a határidőnaplóban.

Már maga sem tudta hogyan, de elköszönt a lányoktól, beült valahogy a kocsiba nagy nehezen, de mintha sem a keze, sem a lába nem akartak volna engedelmeskedni az akaratának. Beindította a motort, majd hagyta, hogy elárassza a mindent elmosó zokogás.

“Mit csináltam rosszul? Mit csinálok rosszul? Miért pont most történik ez?”

Néhány percnyi – vagy órák teltek el? – sírás után elindult haza. Ahogy belépett a lakásba, az első, amire a pillantása esett, a monitor volt, rajta a hívogató, elvarázsoló weboldallal, amire olyan büszke volt, és a tálca jobb alsó sarkán rögtön látta azt is, hogy 8 üzenete érkezett. Biztos a hírlevelek – gondolta, amiket úgy olvasott, olyan izgalommal, mint kislány korában a paplan alatt a zseblámpa fényénél Robinson Crusoe történetét.

Elgyötörten húzta ki a dugót a konnektorból, a gép pedig egy rövid “bzz” hanggal leállt.

Leroskadt a legközelebb eső székre, újra elővette a határidő naplót, és azt lapozgatta, főleg annál a TV-s napnál időzve sokat, mintha a papírok pergetése adná meg a választ.

Eszébe jutott, hogy mit olvasott annak idején a vállalkozásépítésről szóló könyvekben… hogy nagyon nem mindegy, hogy céget építesz, vagy munkahelyet magadnak… mert ha ez utóbbit, és kiszállsz, akkor összeomlik az egész.

Bele sem mert gondolni, hogy mekkora a baj, de igazság szerint nem az aggasztotta, hogy nem lesz pénze, hogy nem tudja kifizetni a költségeket, hanem attól a gondolattól esett kétségbe, hogy nem foglalkozhat azzal, amit szeret.

Élete során mindig igyekezett azzal foglalkozni, amit szívvel-lélekkel tudott csinálni, mert abban mindig sikeres is volt, anélkül, hogy nagyon meg kellett volna feszülnie.

Most, hogy ott ült, és ahogy egyre inkább elszürkültek a fények, majd rásötétedett, rá kellett jönnie, hogy az, ami húsz éven át működött, az nem biztos, hogy ma is működőképes, és ami mostanában nagyon menő, az nem jelenti azt, hogy azonnal eredményeket is hoz.

Az utcai lámpa fénye bevilágított a nappaliba, és Zsuzsa meglepve vette észre, hogy a fény megcsillan a határidőnapló gerincén, ott, ahol arany betűkkel az évszám van rányomatva. Ezt hirtelen jelnek vette. Kezébe vette a könyvet, és azt figyelte, hogy az év eddigi időszakát jelző lapok mennyire gyűröttek, míg a még el nem jött napok lapjai mennyire simák és frissek.

Megpörgette a lapokat, és meg sem lepődött, hogy kis cetlik tucatjai estek ki közülük, ringatózó himbálózással közelítve a padló felé. Volt idő, amikor még cetlikkel kellett kipótolni a napokat, mert nem fért fel az a rengeteg telefonszám és időpont egy naphoz, de hát mégis oda tartoztak.

És akkor bevillant az ötlet.

Telefonszámok!

Zsuzsa felugrott, azonnal villanykapcsolót keresett, és úgy érzékelte, hogy azon mozdulattal a komód felső fiókját is kinyitotta, és az abban tárolt régebbi határidőnaplókat kereste a tekintetével. Ott volt az elmúlt 10 év összes napja egy fiókba zárva.

Kivette az előző két évet, majd nekiült, és elkezdte kiírni az összes telefonszámot és hozzá tartozó nevet egy félbehajtott A/4-es lapra. Amikor teleírta, újat kezdett. Aztán még egyet. Ekkor már megszállottként dolgozott, és persze közben felmerült benne, hogy mi van akkor, ha egy számot többször is felír, vagy egy névhez több szám is tartozik? De egyelőre nem aggódott ezen, egyszerűen hajtotta a vágy, hogy megtudja, mekkora adatbázis van a birtokában.

1893 – hogy mi történt abban az évben, az Zsuzsát a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, de mire hazaért a család többi tagja, addigra ő kisimult arccal, boldog mosollyal nézett a következő napok elé. Mert tudta, hiszen eldöntötte: mindenkit fel fog hívni a listáról,mind az 1893 embert, akinek a száma megvolt a határidőnaplójában.  Azokkal kezdi, akik lemondták az időpontokat az utóbbi hetekben, és akiknek várható volt a felbukkanásuk, de nem jelentkeztek be. Van remény! Újra kezébe veszi a dolgokat, újra ezer százalékon tér vissza az üzletbe, azt meg majd szépen apránként, valakinek a segítségével megoldja, hogy a weboldal is épüljön, és a Facebookon is megtalálják a szalont a hölgyek. Van remény, van idő, van telefon, vannak lehetőségek, ez a lényeg.

A férje a vacsora utáni mosogatógépbe való pakolászás közben megkérdezte a magában halkan dudolászó feleségét:

–Mi jár a fejedben?

–Á, semmi, csak 1893 telefonhívás…

Vége

Tanácsadó Akadémia azoknak, akik inkább nagyban akarnak gondolkodni>>

 

A telefonhívás


Zsuzsa vérprofi tanácsadó volt a szakterületén, és élvezte is ennek minden előnyét. Hosszú út vezetett a csúcsra, nyugodtabb pillanataiban – amikből nem volt túl sok az életében -, szerette is végiggondolni a pályáját. Ő tipikusan az az ember volt, aki sosem felejtette el, honnan indult, és hogyan jutott el oda, ahol most volt.

A középiskola befejezése után, mivel a szülei nem tudták taníttatni, rögtön dolgozni ment. Egy éppen privatizált, hatalmas gyártócégnél talált adminisztrátori munkát, amiben nagyon jól érezte magát. Rengeteget dolgozott, élvezte a pörgést, a nyüzsgést, úgy érezte, kivirágzik munka közben. A támogató közegben úgy döntött, tanul még. Elvégzett néhány, a munkájához szükséges okleveles képzést, és a maga örömére is tanult, ha csak ideje engedte.

A házasságkötés és a családalapítás boldogságban fürdő évei közben úgy döntött, nem megy vissza dolgozni kicsiny gyermeke mellől, hanem saját vállalkozást alapít. Néztek is nagyokat az ismerősök, rokonok, kollégák, honnan van ennyi bátorsága; és persze volt olyan is, aki megkérdezte “mi jogosít fel arra, hogy vállalkozz?”

De Zsuzsa ment előre, mint egy tank, eltökélt volt, szívós, és kreatív. Azt találta ki, hogy kisvállalkozások számára fog könyvelési- és adótanácsokat adni. Ő maga nem végzett könyvelési munkákat, csak tanácsokat adott, a külső szemlélő objektív perspektívájából.

Néhány évig ment is a dolog, de a kezdeti növekedési lendület abbamaradt, és Zsuzsában már érlelődött is a váltás gondolata.

Mindig is szerette a szépet maga körül, és még annak idején, a gyári adminisztrátori munkája időszakában elvégzett több, szépséggel kapcsolatos tanfolyamot is. Volt műkörmös, kozmetikus, sminkes, pedikűrös végzettsége is, csupán a maga örömére, így egy olyan héten, amikor egyetlen ügyfele sem jelentkezett, úgy döntött, hogy indít egy szépségipari vállalkozást IS.

Zsuzsa úgy érezte magát ezekben a hajtós, egymás után száguldó napokon, mint annak idején a gyárban. Ismét kivirult, úgy érezte, megint van előtte jövőkép, és a pénz is szépen csengett a kasszában.

Néha persze úgy érezte, hogy állva el tudna aludni, de mit számított egy kis fáradtság!

Teltek a hónapok, évek, Zsuzsa feladta az adótanácsadói praxist, és kizárólag a hölgyekkel foglalkozott, akik szépülni jártak hozzá. Már két fodrász is dolgozott mellette, így teljes körű szolgáltatást tudott nyújtani.

Imádta ezt csinálni. Imádta, hogy bejött hozzá egy kócos, elgyötört arcú nő, és néhány óra múlva egy üde tekintetű, büszke járású csinos hölgy lépett ki az ajtón.

Közben rengeteg tanáccsal látta el az ügyfeleket. Mit vegyenek fel, hogy a friss, fiatalos arcszínük ne tűnjön sápadtnak. Milyen ruhát öltsenek magukra különböző eseményekre; kinek milyen viselet nem ajánlatos, és így tovább a végtelenségig.

Igazi átváltoztató szalont működtetett, ami kívül-belül segített megfiatalodni, megszépülni.

Zsuzsának már az ősidők óta volt mobiltelefonja, bár nem a táska méretűvel kezdte, de a féltégla-szerű monstrum már neki is megvolt.

Kezdetben imádta, amikor a készülék megszólalt azon a jellegzetes hangján, mert az mindig ügyfél jelentkezését jelentette.

Egy napon – már több, mint másfél évtizeddel az első telefonja megvásárlása után – csörgött a telefon. Ez már kicsi volt, már okos volt, már internetezni is lehetett rajta, és igen diszkréten pittyegett. Zsuzsa meglehetős sóhajjal nyúlt a készülék után, mert arra a hónapra már nem tudott új ügyfeleket fogadni, és félt attól, hogy ha ezzel a kuncsaftok szembesülnek, akkor inkább elmennek máshoz, így kissé idegesen szólt bele a telefonba.

–       Tessék, Palotai Zsuzsa vagyok, miben segíthetek? – még kislány korában azt tanulta, hogy mindig készségesen és tisztelettudóan kell beleköszönni a telefonba, és az azóta eltelt évtizedek során már ezerszer megtapasztalta, hogy ez a fajta készségesség egy igazán jó befektetés.

–       Üdvözlöm, Kiss Tamás vagyok a TV2 egyik producere. Egy barátnőm adta meg az Ön telefonszámát. A holnap délelőtti műsorunkba szeretnénk meghívni beszélgetni a női szépségről, mint szakértőt.

Zsuzsa majdnem elejtette a telefont a meglepetéstől, és alig tudta visszatartani a feltörő örömsikolyát, de megemberelte magát, és kissé száraz torokkal, de közben fülig érő szájjal vigyorogva igent mondott. A részletek megbeszélése után reszkető lábakkal rohangált fel és alá az üzletben, és percenként hívott valakit, hogy átütemezze a másnapi ügyfeleket, és persze mindenkinek boldogan újságolta, hogy “megyek a TV2-be!”

A vendégeskedés a tévében nagyon jól sikerült. Egy új világba csöppent bele, de a kamerák és reflektorok kereszttüzében is komfortosan érezte magát. Az kicsit meglepte, hogy mennyi kábel fut a földön, és mennyire sötét van azokon a területeken, amiket az operatőrök és szerkesztők nem akarnak megmutatni a nagyközönségnek, de még ez is tetszett neki. A stúdió egyszerre idézett meg egy elvarázsolt világot és egy űrhajó pilótakabinját, de Zsuzsa számára úgy hatott, mintha otthon lenne. Furcsa, és egyben bizsergető érzés volt.

A beszélgetés pörgős, lényegretörő, de Zsuzsa számára óriási élmény lett. Most érezte át csak igazán azt, hogy mennyire ért a szépség témájához. A  bájos műsorvezető hölgy és sármos műsorvezető kollégája minden kérdésére csípőből válaszolt, egy pillanatra sem tudták elbizonytalanítani a látszólagos naiv kérdésükkel. Zsuzsa érezte, hogy ez az ő terepe: azonnal kérdések  és azonnali válaszok, mint a parlamentben.

Hazafelé autózva azon mosolygott, hogy az ő blokkja után odahajolt hozzá a műsorvezető hölgy, és tanácsot kért a hajviseletével kapcsolatban, és Zsuzsa egy másik hajszínt javasolt neki, meg azt, hogy picit növessze meg.

Hogy honnan volt ehhez bátorsága, miközben a műsorvezetőket stylistok találják “ki”? Maga sem tudta, de azt közölte a hölggyel, amit mindig is gondolt róla már akkor is, amikor még csak a tévé képernyőjén látta.

Zsuzsa megtáltosodva ért vissza a szalonba, és mire belépett az ajtón, már új terv volt a fejében.

“Kell egy honlap, amin keresztül sok embert elérek.”

Keze, mint mindig, a telefont kereste a táskájában, de most nem ügyfelet hívott, nem kollégát, hanem a fiát.

Mikor az akkor már 18 éves Dani beledörmögött a telefonba, Zsuzsa egy orkán erősségével fújta ki a levegőt a száján, és úgy hadarta egymás után a szavakat, mintha attól félne, hogy nem lesz bátorsága végigmondani, ha nem mondja elég gyorsan:

–       Danikám, mit is mondtál a múltkor, hogyan kell youtube csatornát csinálni?

Folytatjuk…

A Tanácsadó Akadémiáról addig is itt olvashatsz:

Tanácsadó Akadémia online üzleti tréning>>

 

Volt egyszer egy tanácsadó


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tanácsadó.
A vállalkozását fillérekből indította, és az volt a legfőbb célkitűzése, hogy sok ügyfele legyen. A pénzt jutalékból szerezte, saját szolgáltatása, saját terméke nem volt.

Jól ment a szekér, reggeltől-estig tárgyalt, sokszor még hétvégén is, az ügyfelek egymásnak adták a kilincset, és terjesztették tanácsadónk hírét az ismerőseik körében.

A családnak végre mindenre jutott: nyaralásra, a legújabb kütyükre, divatos ruhákra, autóra, új lakásra.

Teltek az évek, tanácsadónk fáradhatatlan lendülettel és lelkesedéssel tette a dolgát, de valami mintha megváltozott volna.

Reggelente már nem az az arc nézett vissza rá a tükörből, aki annak idején az első tárgyalásokra csinosítgatta magát, hanem egy kissé püffedt tokájú, fáradt, meggyötört, de még azért csillogó szemű arc.

Más is változott: hiába a lótás-futás, deréktájon egyre növekedtek a zsírpárnák. Az eleinte még fiatalos lendülettel, kettesével szedett lépcsőfokok a régmúlt homályába vesztek, és tanácsadónk eljutott oda, hogy tárgyalásai telefonos egyeztetésekor mindig rákérdezett: Ugye van lift az épületben? Ha nemleges választ kapott, akkor egy kávézót javasolt találkahelynek, amelyről tudta, hogy földszintes…

Egy idő és rengeteg munka után saját irodára is tellett: a belvárosban, egy impozáns épületben, ahol portaszolgálat is volt.

Tanácsadónk sokat tanakodott a saját iroda kibérlése előtt, hiszen a több milliósra rúgó kaució-berendezés-első bérleti díj, névjegykártya, és minden nyomtatott prosi lecserélése újra az új cím miatt, igencsak a kisebb vagyon kategóriába estek…

De fő a látszat, adjunk magunkra! – mondta mindig.

A csillogó-villogó külső viszont egyre több gondot rejtett.
Ugyanis minduntalan felbukkantak az üzletben az ifjú titánok.
Akiknek még lobogott a haja a reggeli szélben, akik még kettesével vették a fokokat a lépcsőn, akik még tiszta szívből tudtak mosolyogni, és belenevetni a világ arcába.

Tanácsadónk, egy reggel, amikor az ügyfele a találkozó előtt tíz perccel odatelefonált az irodába, hogy mégsem jön, mert talált egy kedvezőbb jutalékkal dolgozó szakembert, elővette a régi, még középiskolai évei alatt kapott számológépét, és kiszámolta, hogy a tanácsadói pályán eltöltött 20 éve alatt hány munkaórát töltött el az ügyfelekkel.

Nem akart hinni a szemének. Az eredmény láttán arra gondolt, hogy biztosan elromlott a számológép, nem csoda, harminc éves a masina …
De mikor újra bepötyögte a számokat, és újra ugyanazt az eredményt  látta, akkor kénytelen volt elfogadni a tényt: több időt töltött az ügyfeleivel, mint a családjával és alvással együttvéve.

De még egy nyugtalanító gondolat fészkelte be a fejébe magát.

Vajon mennyi lehetett az óradíja ez alatt a húsz év alatt?

Gyorsan felhívta a könyvelőjét, és kért tőle egy táblázatot az elmúlt 20 év bevételeiről. Cseppet sem nyugodt lelki állapotban várta a választ…

Mikor megérkezett, újra elővette a számológépet, és megint nekikezdett számolni.

Tanácsadónk ekkor döbbent rá, hogy ha az elmúlt húsz évet a McDonalds pultja mögött tölti, akkor ugyanazt az órabért kapta volna, mint a saját tanácsadó vállalkozásában.

“De hát a szabadság!” – horkant fel dühösen ennél a gondolatnál.
“Az mindennél fontosabb!” – döntötte el, és beseperte a papírokat az asztalfiókba.

De onnantól kezdve már nem volt nyugodalma többé.
Ha ügyfél érkezett, előre kiszámolta, mennyit fog keresni az ügyleten, és a számok láttán valahogy többé már nem volt őszinte a mosolya.

Egyre nyugtalanabbul aludt, rászokott a körömrágásra, és lelke legmélyebb bugyrában már azt fogalmazgatta, hogy felhagy az egésszel, amikor meglátta ezt, és minden jóra fordult:

http://www.vidirita.com/tanacsado-akademia/

Hogy ez NEM a te történeted, ez nem rád vonatkozik?
Holnap már lehet, hogy a tiédet írom meg :).

Ha tanácsadó, szakértő, tréner vagy, esetleg a szolgáltatóiparban dolgozol, és folyamatosan emberekkel vagy körülvéve, akkor a te sztorid is sorra fog kerülni.

Akkor is, ha ilyen vállalkozásokat fontolgatsz éppen.

Holnap folytatom! Ne nyugodj meg, hogy rád nem vonatkozik ;)

Szeretettel,

Vidi Rita

Termelés 7 vesztesége


Általában gyártó, vagy feldolgozó cégek szembesülnek a leginkább azzal, hogy ha kicsit is nem tökéletesek a folyamataik, akkor gyakorlatilag minden szinten veszteséget termelnek. Van az a vicc is, tudod: Abból élünk, hogy hétvégén zárva vagyunk. (Bármiféle áthallás a közéleti dolgokra, tévképzet szüleménye, csak szólok ;)).

Szóval, ha gyártasz valamit – pl. muffinokat -, akkor szemmel látható a veszteség. Kikeversz X mennyiségű masszát, de X-n mennyiséget tudsz csak felhasználni, és mindig megmarad valamennyi, amennyi semmire sem jó, és felelős muffinsütő-kisiparos nem teszi el a következő napra…

De sok a veszteség ott is, ahol csak szolgáltatás zajlik, de pl. vesznek a szolgáltatás kivitelezéséhez eszközöket, anyagokat, vagy dolgoznak eszközökkel, alapanyagokkal (számítógép, papír, nyomtatópatron, stb.)

Lássuk a klasszikus “Termelés 7 vesztesége” metódust!

Ha konkrét kérdésed adódna közben/végén, szívesen válaszolok a hozzászólások között.

1. veszteség – Anyagmozgatás, szállítás vesztesége

Az anyagmozgatásból, szállításból, vagy emberi helyváltoztatásból eredő veszteségek. Ha hozol-viszel dolgokat, ha jössz-mész, mert úgy szoktad, akkor érdemes megállni, és elgondolkodni: meg lehet ezt oldani kevesebb utaztatással is? (Biztos, hogy meg lehet.)

2. veszteség – Készletveszteség, készletgazdálkodásból eredő veszteségek

Készletveszteség – a szükséges minimumnál több készlet tartása, ami magában hordozza azt, hogy a tárolási, raktározási költségek növekednek – egy irodában nem kell túlbonyolítani, ha folyamatosan polcokat, szekrényeket kell venned, mert egyre gyűlnek a tárolandó dolgok, az már veszteség lehet -, szoftvereket kell alkalmazni kockás füzet helyett, ezek használatát meg kell tanulni, sőt, karban is kell ezeket tartani. Aztán, ha jól bevásárolunk dolgokból, mert rosszul tervezzük a kapacitásainkat, vagy épp jó áron lehet kapni, akkor bekövetkezhet az elavulás esélye is, és mire felhasználnánk, már pont nem kell… A készletet ne a hivatalos számviteli vagy áfatörvény alapján definiált készletnek tekintsd, hanem bármilyen fizikailag, három dimenzióban megnyilvánuló dolgot, tárgyat, cuccot, bármit.

3. veszteség – Mozdulati veszteség

Minden felesleges mozdulat veszteség. Ha valamit hatékonyan akarsz csinálni, akkor minden felesleges mozdulatot le kell csupaszítanod a tevékenységről, nemcsak a mennyiség, hanem a minőség miatt is. Minden felesleges mozdulat egyben plusz hibalehetőségeket is magában rejt. Mikor szoktak előjönni a felesleges mozdulatok? Amikor rosszul vannak elhelyezve a dolgok, illetve eleve rosszul van kitalálva a dolgok helye (vagy épp ki sincs találva, csak hevernek itt-ott-amott, céltalanul, beazonosítatlanul).

4. veszteség – Várakozás

Bárminemű várakozásból eredő veszteség. Ha vársz az árura, az infóra, az ügyfélre, a mosdóra, vagy akármire is vársz, veszteség keletkezik, hiszen ez idő alatt nem lehet értékteremtő tevékenységet végezni. Illetve de, lehet! Az okostelefonoknak hála most már bármikor is kell várnunk, közben kitölthetjük a tátongó űrt hasznos dolgokkal, pl. tanulhatunk, beszélhetünk valakivel, kereshetünk a neten, elintézhetünk dolgokat, stb. Nagyon nem szoktam csípni, mikor milliónyian megosztják a szerintük elrettentő képet arról, hogy emberek tömegei az okostelefonjaikba vannak fordulva – mondjuk a metrón, vagy a vonatra várva -, és juj, ez de borzasztó! Egyáltalán nem borzasztó! Amíg nem voltak okos telefonok, addig sem beszélgettünk vadidegenekkel a vonatállomáson, de most meg ott van a világ egy képernyősimításnyira. Egyáltalán nem baj az, hogy ha a várakozás veszteségét így kerüli el az ember!

5. veszteség – Túltermelés vesztesége

Túltermelésből eredő veszteség – a túltermelés magával hozza az anyagmozgatással, szállítmányozással (1. veszteség), készletgazdálkodással (2. veszteség), a felesleges mozdulatokkal (3. veszteség), és akár még a várakozással kapcsolatos veszteséget is (4. veszteség). Bármennyire is jó ötletnek tűnik túlteljesíteni a tervet, ha a vevő nem fizeti ki a többletet, illetve nem finanszírozza a többleteredményeket, akkor gyakorlatilag veszteséget termelünk.

6. veszteség – Felesleges tevékenységek

Felesleges tevékenységekből, látszattevékenységekből eredő veszteség, amiket vagy teljesen el lehet hagyni, vagy valami sokkal egyszerűbbel, hatékonyabbal, modernebbel ki lehet váltani. Olyan, a folyamat hiányosságaiból eredő többletmunkáról beszélünk itt, amit végül senki nem fizet ki. Pl. a papír alapú számlázás, vele együtt az adminisztrálás (borítékolás), postára járkálás, ott a várakozás, mind-mind felesleges tevékenységek, egyszerre pénz és időpazarlás, mióta feltalálták az elektronikus számlázást, és a papír alapú számlákat is el lehet már küldeni pdf-ben. Néha nagyon nehéz felismerni a felesleges tevékenységeket, de ha nyitott szemmel járunk a világban, akkor képesek leszünk rácsodálkozni arra, hogy “jé, ezt mások másképp csinálják?”

7. veszteség – Hibákból és javításukból eredő veszteségek

Minden hiba, és minden javítási tevékenység – legyen ez utóbbi bármennyire is profin, frappánsan kivitelezett – egyértelműen veszteség, értékteremtő hatása gyakorlatilag negatív előjelű. Akkor is veszteség, ha selejt lesz belőle, és akkor is, ha ki tudjuk javítani a hibát. Általában kijelenthető az is, hogy minden, ami kicsit is megborítja a már kiegyensúlyozott folyamatunkat, az rögtön veszteséget okoz, mert az által, hogy extra figyelmet igényel, az extra költséggel is jár. Pl. ha egy adatbekérő űrlapon fogadjuk a megrendeléseket, de hirtelen valaki telefonon akar rendelni, akkor nem optimalizált folyamaton indul el a tevékenységsorozat, hanem kerülő úton.

Sok kicsi sokra megy

Nincs olyan folyamat, amiben ne lenne veszteség, de a tökéletesre érdemes törekedni. Azért, mert ez egy kreatív, innovatív hozzáállás, és így sosem fenyeget az a veszély, hogy valami oltári nagy baklövést nem veszünk észre.

Ha nekiülsz számolgatni, hogy a felsorolt 7 veszteségtípus alapján hol könyvelheted el a legnagyobb hibákat, gondolhatod majd azt is, hogy “á, ez semmi, ezek csak fillérek”.

De egy folyamat általában nem egy lépésből áll – hiszen akkor nem folyamat lenne, hanem lépés -, és ha minden lépésnél elszivárog némi fillér, az a nap végére sűrű forintokat fog eredményezni. Ha ezeket összeadod egész évre, és kiszámolod azt is, hogy már mióta csinálod…

Na, akkor durva számok tudnak kijönni.

Tedd nyitottá a szemedet és az elmédet a veszteségek jelei iránt, és lépj a profi szintre a “garázsvállalkozásból”!

Aranyosi Zénó


Aranyosi Zénó átlagos fiatalember volt egy átlagos ország átlagos kisvárosában. Családos apuka volt, kertes házban lakott, és szerette az állatokat. Egyetlen dologban azonban nem volt átlagos. Aranyosi Zénó egy kezdő, de feltörekvő vállalkozó volt, cipőket javított. Álmát egy lepukkant garázs sarkában kezdte megvalósítani. Eleinte csak a szomszédok lábbelijeit tette helyre, aztán már a másik utcából is keresni kezdték, mígnem elérkezett az a nap, amikor a város másik végéből is érkezett egy kuncsaft. Aranyosi Zénó ekkor rájött, hogy vállalkozását ideje lesz szilárd alapokra helyezni, és a hobbielfoglaltság helyett komolyan venni a saját tevékenysége hasznát, ezért céget alapított. Így született meg a Könnyed Léptek Bt., hosszabb nevén Könnyed Léptek kereskedelmi és szolgáltató betéti társaság.

Aranyosi Zénó, azon a napon a mikor megalapította vállalkozását, rögtön szükségét érezte, hogy vállalkozói készségét is fejlessze, hiszen olvasta egyszer egy cikkben, hogy azok a vállalkozók lesznek a legsikeresebbek, akik a legkomolyabban veszik a tevékenységüket ÉS!!! képzik magukat. Ezért Zénó bátortalanul kissé, de odaült fia számítógépéhez, közben idegesen simította hátra kezével éjfekete haját, aztán megvakarta markáns, borostaárnyékos állát, és beírta a böngészőbe: Google.hu.

Először könyveket keresett. Meg is találta az ország egyik leginkább vállalkozásokra specializálódott könyvkiadójának weboldalát, és máris megrendelt három könyvet, amikből tanulni szeretett volna. Kezdeti idegessége elmúlt a gépnél ülve, és amikor elküldte a megrendelést egy gomb megnyomásával, rájött, hogy nem is olyan nehéz ezen az interneten boldogulni.

Néhány nap múlva megérkeztek a könyvek. Aznap Zénó egyre nagyobb kíváncsisággal nézegetett ki az ablakon a postás alakja után kutatva tekintetével, miközben egyre elégedettebben javította a cipőket. Már érezte is a tudatossága hatását: egyre több javításra váró cipő tornyosult körülötte, és napról-napra egyre több, arcán mosollyal távozó ügyfél alakjának képe égett be örökre az emlékezetébe.

A könyvek megérkeztek. Zénó egy órával korábban zárt be aznap, és hogy ezt megtehesse, egész délután úgy járt a keze, mint a géppuska, és az ügyfelekkel is csak röviden beszélgetett, hogy semmi ne tudja megzavarni az elmélyült és hatékony munkában. A zárás után magára csukta az ajtót, ruhástul ledobta magát az ágyra, és rögtön olvasni kezdett.  A könyvek nem voltak túl vaskosak, aminek nagyon örült, hiszen  - biztosan csak a lényeg van bennük – gondolta. Először nézegette a borítókat, hogy melyik fogja meg leginkább a figyelmét, és pár perc múlva már döntött is: – Veled kezdem – mondta félhangosan, és már el is mélyült A vállalkozás mítoszában, miközben a másik két kötetet maga mellé tette.

Aranyosi Zénó hat órával, és 450 oldalnyi olvasnivalóval később úgy érezte, hogy menten szétrobban a feje fájdalomtól, a mellkasa pedig a hatalmas tettvágytól. Mivel már az egész család aludt, csendesen a fia szobájába lopózott, egy percig nézte, azt a nagy gyereket, aki nemrég még csak kisbaba volt, most viszont alig fér el az ágyában, és szinte lopakodva ült oda a számítógéphez, és írta be újra a böngészőbe: google.hu.

A kereső szövegmezőjébe a következőket gépelte: marketing.

A három könyv elolvasása közben többször is azt érezte, hogy legszívesebben azonnal felugrana és marketingezni kezdene. Úgy gondolt magára, mint eltévedt kisborjúra, aki a síneken sétálgatva próbált magának utat találni eddig.

- Vállalkozni kezdtem marketingismeretek nélkül! – gondolt bele borzongva, de szerencsére ebből a három könyvből megtudta, hogy még nincs veszve semmi. – Szerencsére még csak egy hete van cégem – nyugtatta magát, és már ott is érte a hajnal, a fia számítógépénél.

Néhány kattintás után elégedetten dőlt hátra a kissé nyekergő forgószékben. Pár nap múlva érkezik az újabb ellátás… – marketinges oktatóanyagok képében.

Ahogy teltek múltak a szorgos vállalkozóhónapok, Zénó úgy lett egyre inkább az önképzés mestere. Bármilyen információmorzsa gördült elé, ő lehajolt érte és felvette, és megkereste a morzsához tartozó tortát is, majd jóízűen befalatozta.

Vállalkozása szárnyalt, egymás nyomába léptek az ügyfelek, mígnem a Bt- alapítás évfordulóján nagy dolog történt: Zénó egy alkalmazottat vett fel, egy szomszéd városkabeli fiatalember személyében. Zénó vállalkozói kompetenciája bővült a munkáltatói területen is, és amikor nyugalmas óráiban a kertben üldögélve nézte a fűben futkározó és homokban hempergő kisebb gyermekeit, úgy érezte, hogy fényévekre van attól a pillanattól, mikor először tette ki a hivatalos “Nyitva” táblát az ajtóra.

Egy nap váratlan dolog történt. Zénó – immáron saját, különbejáratú laptopján dolgozva – egy emailt kapott attól a kiadótól, amelytől az első vállalkozásfejlesztési könyveket vette, és azóta még egészen pontosan 37 más kötetet. A kiadó arra kérte Zénót, hogy írjon véleményt a könyvekről, a szolgáltatásuk minőségéről, hogy kitehessék a refenciákat felsoroltató oldalukra az ő vállalkozását is. Zénó nagyon meglepődött a felkéréstől, és kissé izgalomba jött, hogy neki most majd egy hivatalos, bárki által olvasható véleményt kell írni a NAGY Internetre, ezért hátrasimította hollófekete haját, amibe oldalt néhány ősz szál kezdett vegyülni a halántéka környékén, megvakarta markáns, borostaárnyékos állát, és nekiállt pötyögni a billentyűzeten. Hol volt már az egy évvel azelőtti bizonytalanság! Pillanatok alatt végzett a véleménye megírásával, és magabiztosan kattintott az email küldés gombra.

Amikor két hét múlva egy marketingtanácsadótól is hasonló, referenciakérő email érkezett, már a rutinosok magabiztosságával írta meg véleményét, és ez így ment aztán éveken át. Hol egy PR tanácsadó, hol egy SEO szakértő, hol pedig egy személyesmárka guru környékezte meg nagyratisztelt véleményéért, és Zénó mindig készségesen válaszolt. Ahogy teltek az évek, Zénó neve – és aztán később weboldalának címe is – a legkülönbözőbb szolgáltatói is tanácsadói honlapokon jelent meg a referenciák között, számuk közelítette a százat!

Aztán beütött a nagy cipőválság. Zénó véleményére már nemcsak beszállítói, alvállalkozói, tanácsadói adtak, hanem a sajtó is!

Rendszeresen járt a beszélgető műsorokba a tévébe, rendre felbukkant a neve a rádiókban, napilapokban. Zénó híres lett. Szakértelmével és markáns véleményével kivívta nemcsak az ügyfelek, de az áldott-átkozott sajtó tiszteletét is.

Amikor megjelent egy-egy médiában, a közösségi oldalaknak hála, a tanácsadói, szakértői és különböző guruk nagy elánnal osztogatták meg posztjaikban a következőket: Aranyosi Zénó – a könnyed léptek szakértője – kedvenc ügyfelünk, nálunk tanulta a vállalkozást/marketinget/PR-t/személyes márkát/SEO-t/honlapkészítést/webszövegírást/stílust/facebook buherálást/értékesítést/munkáltatást/szappanfőzést/és így tovább. Voltak napok, amikor Zénó egy- frekventált műsorban szerepelt, például a kora esti idősávban, akkor több, mint harminc szakértő büszkélkedett azzal, hogy Zénó az Ő ügyfelük, és bizonyám, csakis az ő segítségükkel jutott be most a médiába!

Sok év telt el boldog vállalkozással, és amikor már éppen kezdett lecsengeni a nagy cipőválság, borzasztó dolog történt. Zénó éppen a számítógépnél ült, és a gamification nevezetű új dologról olvasgatott elmélyülten, haját kiszámított, megfontolt mozdulatokkal simította hátra, aztán markáns állát már kissé remegő kézzel megvakarva azt érezte, hogy elsötétül előtte a világ.

Lassú, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal dőlt oldalra a széken, hogy aztán hangos, általa már nem hallott döngéssel érjen padlót élettelen teste.

Meghalt.

Az orvosok azt mondták, megállt a szíve.

Özvegye hírlevélben és közösségi oldalon is tudatta a fájó hírt, de egyetlen tanácsadó, szolgáltató, és guru sem írta ki sehova, hogy saját halottjának tekintené.

Mire jó egy szakértői könyv?


A Tízmillió író országa című előadásomban rendre elmesélem azt az esetet, amivel háziasszonyként rendszeresen szembesülök: nagymamám nem írta le a receptjeit, így az ő halála óta nem tudom ugyanúgy elkészíteni a kókusztekercset, ahogy ő csinálta, pedig nagyon szeretném. Ha az állaga okés, akkor az íze nem stimmel. Ha az íze közelít, akkor az állaga katasztrófa. Hiába sertepertéltem ott körülötte, mikor sütött-főzött, hiába árult el morzsákat a tudományából, sem ő, sem senki nem gondolta azt, hogy egyszer majd mekkora űrt hagy maga után mind személyében, mind szaktudásában…

Nem gondolunk előre a rossz dolgokra, ami egy természetes dolog, de mindenki rájön, legalább egyszer életében, hogy “hát igen, előre kellett volna okosnak lenni”.

Tehát az egyik legfontosabb érv az a szakkönyv írás mellett, hogy így a legegyszerűbb örökül hagyni azokat a dolgokat, amiket mi tudunk.

Valaki, valamikor nagyon hálás lesz majd érte, hogy papírra vetettük a tudást, és ha már papíron van, akkor miért ne lehetne könyv is belőle, ugyebár?

De lépjünk túl a személyes érzelmeken, és nézzük meg, hogy mi mindenre jó egy szakkönyv:

1.) Leírhatod benne azt, amit már ezerszer elmondtál az ügyfeleidnek, és amiről tudod, hogy még legalább ezerszer el kell mondanod, hiszen annyira hozzátartoznak alapinformációként a veled való közös munkához, hogy ezen információk ismerete nélkül csorbulna az ügyfél érdeke, és nem lenne annyira kiemelkedő a te teljesítményed sem. Szóval, ha vannak olyan dolgok, amiket már sokszor elmondtál, és feltehetőleg sokszor el is fogsz mondani, akkor azokat mindenképp érdemes egy szakkönyvben összefoglalnod.

2.) Mesélhetsz a szakmádról is persze, hiszen ki más ért hozzá olyan nagyon jól, ha nem te?

3.) Írhatsz benne magadról is természetesen, különös figyelmet fordítva annak megmutatására, hogy mennyire értesz a szakmához (lásd előző pont).

4.) Trükköket is elárulhatsz a szakmádról, még közelebb hozva azt az Olvasókhoz.

5.) Használhatod a könyvet PR eszközként: mehetsz vele turnézni, rádióba, tévébe, válaszolhatsz az újságírók kérdéseire. Ja, pardon, ezt egy egyszerű szakkönyv nem tudja… csak egy TÖKÉLETES könyv érdekes a sajtó számára. De neeeem, nem a szakmai résznek kell tökéletesnek lennie, hanem mindennek!

6.) Adhatod ajándékba is természetesen, illetve lehet belépőd olyan helyekre, amik most még zárva vannak előtted.

7.) Eladva jó kis bevételt, és igazán szép profitot könyvelhetsz el magadnak.

Ezek, amiket felvázoltam, többnyire az átlagos szakkönyvek ismérve.

De ahogy az ötös pontban is utaltam rá, az átlagos szakkönyvek, átlagos szakértői, tanácsadói könyvek átlagos eredményekkel kecsegtetnek.

Neked sokkal különlegesebbre van szükséged!

Ahhoz, hogy a könyveddel

  • kismoshatatlanul – értsd: agymosás sem fog téged onnan kitörölni – A Szakértői státuszba kerülj az ügyfeleidnél,
  • hogy leigázd a konkurenciádat, hogy elérd azt, hogy sírva kuporodjanak a sarokban – ha te úgy akarod,
  • hogy piacvezető lehess,
  • hogy kifejezetten keresse a kegyeidet a sajtó, és válogathass a PR megjelenések között,
  • hogy olyan énmárkád legyen, ami nemcsak megkülönböztet a többiektől, hanem egyenesen föléjük emel,

nos, ehhez kevés lesz egy egyszerű, átlagos, hagyományos, szokványos, unalmas szakkönyv – amit megírni is maga a dögrovás lenne.

Neked olyan szakkönyvet kell megírnod, ami az előbb felsoroltakat mind-mind teljesíti – piacépítés, pozicionálás, PR, énmárka, konkurensek magad mögé utasítása -, és egyenesen katarzis megírni is.

Hogy ezt hogyan kell csinálni?
Így ni!>>

Vidi Rita

Dollárárverés a Facebookon – te is benne vagy?


Még tavaly írtam egy cikket Viszlát Facebook hirdetések címmel. Hú, hogy miket kaptam érte… Persze nem itt, hanem a hátam mögött, de hát nem tudják, hogy nekem hátul is van szemem. Na mindegy, a lényeg az, hogy kiderült, hogy nem értek a Facebookhoz, azért nem működtek a hirdetéseim, meg nem értek a stratégiához, azért nem termeltek a hirdetéseim, meg különben is erős felindulásból írtam a posztot, ezért nem is kell nekem hinni, meg úgy egyébként sem kell, mert csak…

Mit ad Isten, Schobert Norbi is kiborult a Facebookra. Meg még sokan mások is, csak külföldiül nem jutnak el a hírek ugyebár hozzánk.

Schobert Norbi nyilatkozatát lefotóztam, eredetit linkelem (merthogy szokás levenni a felforgató erejű posztokat – vagy átírni -, én meg kellőképp paranoiás vagyok már ilyesmivel ;))

Norbi kirohanása a Facebookra

Norbi kirohanása a Facebookra

https://www.facebook.com/update1/photos/a.134875776561831.22014.134583563257719/823273767722025/?type=1&fref=nf

Erre Gombos Zsolt, az OMA tanácsadója egy remek cikkel riposztozott (vagy reposztozott, a fene se tudja már, ebben a modern, multikulturális világban hogyan a helyes ;)), csak az a baj, hogy ott meg kissé kilóg a lóláb.
http://www.online-marketing-akademia.hu/blog/2015/02/norbi-update-facebook/

Gombos Zsolt az a fajta szakértő, akit én személyesen egy korrekt, alázatos, kedves úriembernek ismerek, aki kifejezetten szimpatikus elsőre is és sokadszorra is. Ez jön le a cikkéből is: Zsolt nagyon finoman igyekszik elgereblyézni Schobert Norbit, de közben egyfolytában a szakértő beszél belőle. Részben abból is él, hogy azt tanítja vállalkozásoknak, hogyan legyenek jelen a Facebookon. Biztosan nem azt tanítja, amit most Norbi csinált ;)

Nem mondhatja azt, mint vállalkozó, hogy „bakker, ez gáz”, hanem saját érdekeit is figyelembe véve közelíti meg a témát. Nagyon helyesen oktatja is az Olvasókat, hiszen elárulja a cikkében, hogy a Bejegyzés kiemelése opciót nem szabad használni, helyette külön kell meghirdetni az adott posztot, a Facebook sokkal bonyolultabb és több beállítást lehetővé tevő hirdetéskezelőjében.

De akkor ki fogja azt mondani, hogy „bakker ez gáz”, és ki fogja kerek-perec felvállalni azt, hogy bármi is a motivációnk, de MOST AZONNAL saját platformra kell áttelepülni, és a Facebookot maximum egy ablaknak kell tekinteni a nagyvilág és a vállalkozásunk között, nem pedig az egész háznak?!

Az fogja kimondani, hogy „bakker ez gáz”, aki már kiszabadult a dollárárverés szituációból.
Hogy mi ez a dollárárverés szitu, és mi a gond vele?
Mindjárt elmesélem:

Dollárárverés

(Részlet a Hogyan váltsuk valóra vágyainkat? – című könyvemből)
1979-ben, egy Martin Schubik nevű fiatalember, egy házibuliban újraírta az emberiség gondolkodásmódjának történelmét. Arról nem szól a fáma, hogy esetleg unalmas volt-e a buli, vagy nem volt elég széplány a környéken, de tény, egyszer csak mindenki egy licitálós játék kellős közepén találta magát. A játékban eladó egy dollár. Egy darab, 1 dolláros bankjegy. Az értéke kereken 1 dollár, tehát nem egy 1 dollár értékű tárgyról van szó, aminek eszmei értéke lehetne akármennyi, hanem konkrétan és kereken 1 dollár szerepel a játékban. Az 1 dollár kikiáltási ára 1 cent, és bárki licitálhat, aki jelen van. A játék érdekessége az, hogy nem csak a nyertes – legtöbbet licitáló – fogja kifizetni a licitje összegét, hanem a második helyezettnek is fizetnie kell, a saját licitjének összegét. Tehát a kikiáltó már akkor is „jól jár”, hogy ha a nyertes 51 centért elviszi a dollárt, hiszen ebben az esetben a második helyezett 50 centet fog érte ajánlani. A maximális licitemelkedést megszabták 1 0 centben, hogy nehogy valaki elrontsa a játékot, és túl korán bekiabálja például az 51 centet az után, hogy éppen, hogy csak elkezdődött a játék.

A játék elkezdődött. 1 cent, 5 cent, 1 0 cent, és az izgalom a tetőfokára hágott. Hiszen itt valaki nagyon jó vásárt fog csinálni, jóval kevesebbért fog 1 dollárhoz jutni, mint amennyit az ér! Nagyon sokan az elején elkezdtek lemorzsolódni a játékból, és az első lélektani, 51 centes határig már csak nagyon kevesen jutottak el. A szemlélők visszafojtott lélegzettel figyelték a játékot, a kezdeti zsivaj elült, pisszenést sem lehetett hallani. Ekkor jöttek rá ugyanis, hogy ha ennél tovább megy a játék, akkor a kikiáltó pár perc alatt nagyon jól fog keresni: játékosan fog többet kapni az egy dollárért, mint amennyit az ér, hiszen a nyertes és a második helyezett is fizetni fognak! Bár most még csak nullszaldós a kikiáltó, de ahogy a versenyzők eltökélt arca elárulta, lesz itt még nyereség is!

Mi lett volna, ha 100 dollárossal indítják a játékot! ? Jóval csendesebben, de ment tovább a játék! 80 cent, 85 cent, 90 cent! Már csak két játékos maradt, mindketten feszültek, idegesek voltak, és izzadtak. Tulajdonképpen egy nyugodt ember volt az egész lakásban: Martin, a játék elindítója, aki egyértelműen tudatában volt annak, hogy mi lesz a játék végkimenetele. Óriási felhördülés közepette a licit elérte az 1 dollárt. Mindenki tudta, ha ezt a határt átlépik a résztvevők, akkor már nemcsak, hogy nem nyernek, de kimondottan veszítenek is! A résztvevőket azonban ez nem érdekelte, licitáltak tovább, dühödten! A végső licit, az 1 dollárért, 3 dollár 40 cent volt. A második helyezett 3 dollár 35 centet ajánlott fel, és ennél tovább nem volt hajlandó elmenni. A kikiáltó, Martin átadta az 1 dollárt a nyertesnek. Így a nyertes “csak” 2 dollár 40 centet veszített, a második helyezett kissé többet ugyebár. Martin összesen 5 dollár 75 centet keresett az „ügyleten”. A játékot azóta több ezerszer megismételték további bulikban, tréningeken, konferenciákon, de a legtöbbször pszichológiai laborokban.

A külső szemlélő szemével nézve – illetve így, olvasva a történetet – nyilván te is arra gondolsz, hogy csakis őrült lehet az, aki több mint 1 dollárt fizet egy 1 dollárosért, egy ilyen játék keretében. De az azóta eltelt évek, és a több ezer kísérlet és publikáció bebizonyította, hogy nem elszigetelt „őrültekről” volt szó, mert ez az eset bárkivel, bármikor megeshet, és a valóságban meg is esik! Számtalanszor fizetünk többet valamiért, mint amennyit ér, csak az 1 dollár árverésénél fejben is követhetők a költségek alakulásai, míg más, kevésbé jól meghatá-rozható értékű dolgoknál, eseményeknél, tárgyaknál ez sokkal inkább követhetetlen. Nézzük meg, mi játszódott le a dollárárverésben szereplő, licitálók fejében! Ezt ugyanis tökéletesen le lehet követni. A játék elején, a játékosok természetesen a játék hevén feltüzelődve vágnak bele a licitálásba. A játékosok száma és vehemenciája nagyban függ a játékvezető – kikiáltó – által közvetített lelkesedéstől. Ha elindult a játék, akkor már nem volt megállás! A több ezer kísérletből csak néhányban fordult elő az, hogy a felek megálltak az 1 dolláros licit elérése előtt. Átlagosan 3-4 dollárért keltek el az 1-1 dollárok.

Most, hogy olvasod ezt, arra gondolhatsz, hogy „Honnan szedtek össze ennyi buta embert? Hát nem nyilvánvaló, hogy 1 dollár az maximum 1 dollárt ér?” A játék elején még minden résztvevő tudja, hogy nem érdemes elmenni az 1 dolláros licit fölé. Mégis mindig marad legalább egy pá- ros, akik addig licitálnak, amíg még van apró a zsebükben. Sokszor előfordult, hogy 7-8 dollárig is elmentek. Hova tették a józan eszüket ezek az emberek? Megvolt a józan eszük, csak a kellő pillanatokban eldugták magukban jó mélyre. A játék elindulása után, az első kritikus pont az 50 cent körüli liciteknél következik be, sokan itt szállnak ki: ekkor bizonyosodik be ugyanis, hogy a kikiáltó már mindenképpen jól fog járni, hiszen az 51 centes licit elérésével már összességében többet fog keresni, mint 1 dollár. Igaz, ez a pont a kikiáltó számára még közel nullszaldós, hiszen a nyertesnek oda is kell adnia az egy dollárt – egyet kifizet, kicsivel többet, mint 1 dollár, visszakap. Ez azért kritikus pont, mert sokan azért fogják fel ezt az egész dollárárverést az elején jó játéknak, mert úgy érzik, hogy benne van a pakliban az is, hogy a kikiáltó rútul meg lesz rövidítve. (Hiszen legszebb öröm a káröröm!) Persze az is benne van, hogy rútul jól fog járni, de ez utóbbit mindenki valószínűtlennek tartja. Az 50 centes határértéknél sokan kiszállnak, mert észreveszik, hogy a játék már nem játék, hanem valami más van kialakulóban. Érdekesség: csak akkor vannak kiszállók ennél a pontnál, hogy ha többen játszanak, mint 2 fő. Ha csak ketten vannak, észre sem veszik ezt a pontot. A játékban maradók, ha észre is veszik az 50 centes határt, kiszállási pillanatot, akkor arra gondolnak közben, hogy: még nem veszítettem semmit, akár még nyerhetek is, megnézem, mi lesz ebből. A licitek közelednek az 1 dolláros összeghez. A játékban résztvevők közül egyre többen lépnek ki, míg általában – természetesen az induló létszámtól is függően – az 1 dolláros licitszint elérése után már csak ketten maradnak.

Minden külső szemlélő számára nyilvánvaló az, hogy már a játék kedvéért sem éri meg tovább menni, hiszen egyértelműen ráfizetés lesz az a játék – vagy verseny -, amit az elején azért kezdtünk el, mert NYERNI akartunk. A játékban maradók fejében ilyenkor ez játszódik le: Bár azért kezdtem el, mert nyerni akartam, de ha most tovább megyek, akkor végül is még nem veszítek olyan sokat. Ezeket a gondolatokat hívjuk racionalizálásnak. (részlet vége)

Dollárárverés mindenhol

A modern hirdetési piacon a részvevők folyamatosan dollárárverés szituációban vannak. Ez a Google Adwordsre is igaz, sőt a keresésekre indított hirdetéseknél fokozottan, hiszen nagyon nem mindegy, hogy hányadik vagy a listában, és ki előz meg!

Az, amikor a Facebookon elkezdesz egy oldalt felfuttatni, mint Norbi, 4 évvel ezelőtt, és sikereid is vannak, akkor nyertesnek érzed magad.
Aztán  mikor kicsit rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor semmi probléma, igazodsz a változó helyzethez, mert már sokat nyertél, és még mindig nyerésre állsz. Már nagyon sokat romlott a helyzet, de te még mindig azt érzed, hogy a legrosszabb esetben is egálban vagy.

Aztán, ahogy a mellékelt sztori is mutatja, eljutsz oda, hogy elkezdesz veszíteni. Először keveset, aztán egyre többet.

De még racionalizálsz, és bízol abban, hogy csak te csinálsz rosszul valamit. Tanulsz, kutatsz, keresed a hatékonyabb megoldásokat, de még mindig ott a Facebookon, hiszen oda építetted a birodalmadat. Aztán már annyira szenvedsz, hogy leveleket írsz Zuckenbergnek.

Hogy hogyan ismerjük fel azt a pontot, amikor már biztosan ki kell szállni a helyzetből, mert a leszálló ágból nincs visszafordulás?

Onnan, hogy megállunk egy percre az őrült hajtásban, és elgondolkodunk:

HA MOST kellene beszállnom a játékba, a versenybe, vagy bármilyen helyzetbe, ezeket az információkat, amiket most tudok róla, már  pontosan ismerve, akkor vajon beszállnék? Mozgósítanék ekkora erőforrásokat, amik már a hátam mögött vannak, ha most kezdeném?

Vagy már ennyi tudással inkább távol tartanám magam ettől a felülettől és valami másra építkeznék?

Ha nem szállnál be most már, újoncként ebben a pillanatban, akkor tiplizni kellene a Facebook fizetős dolgairól, de gyorsan ám, mert a dollárárverés szituáció agyon fog nyomni, és ha tovább halogatod a kilépést, akkor nemcsak anyagilag lesz fájdalmas, de pszichológiailag is. Az önértékelésed romokban fog heverni.

Ha igen a válaszod, ha most, a nulláról kezdve, de ezzel a tudással a közel 1 millió követő eléréséig – Norbi most 980ezer követő körül tart – most is vígan beszállnál a Facebook felhasználók figyelméért folytatott folyamatos és állandó küzdelembe, akkor ne szállj ki! Akkor folytasd! Akkor nem vagy elég kreatív, hogy megújítsd az üzletedet, és akkor még mindig jobb feleslegesen pénzt költeni, kevés embert elérni, mint egyáltalán nem költeni és senkit sem elérni, majd éhenhalni.

Ki az, akire a kiszállással kapcsolatban érdemes hallgatni?

Kizárólag arra, aki már kiszállt. Ugyanis mindenki, aki közvetve, vagy közvetlenül a dollárárverés szituban van – jelen esetben bármilyen módon is, de érdeke fűződik a Facebook hirdetések folyamatosságához – , az nem tud objektív lenni, az csak hazabeszélni tud.

Ez a helyzet igaz rossz munkahelynél, rossz házasságnál, és minden élethelyzetnél, amiben kezdjük egyre pokolibban érezni magunkat.

Azt kívánom, hogy mindenki érje el a maximális sikereket akár a Facebookon, akár azon túl is, és ha lépni kell, akkor lépjen, ha meg tiplizni kell, akkor tiplizzen.

(Tiplizés: lelécelés, olajra lépés, eloldalgás, stb.)

Vidi Rita

Ui.: Hátul is van szemem, csak szólok ;)