Aranyosi Zénó


Aranyosi Zénó átlagos fiatalember volt egy átlagos ország átlagos kisvárosában. Családos apuka volt, kertes házban lakott, és szerette az állatokat. Egyetlen dologban azonban nem volt átlagos. Aranyosi Zénó egy kezdő, de feltörekvő vállalkozó volt, cipőket javított. Álmát egy lepukkant garázs sarkában kezdte megvalósítani. Eleinte csak a szomszédok lábbelijeit tette helyre, aztán már a másik utcából is keresni kezdték, mígnem elérkezett az a nap, amikor a város másik végéből is érkezett egy kuncsaft. Aranyosi Zénó ekkor rájött, hogy vállalkozását ideje lesz szilárd alapokra helyezni, és a hobbielfoglaltság helyett komolyan venni a saját tevékenysége hasznát, ezért céget alapított. Így született meg a Könnyed Léptek Bt., hosszabb nevén Könnyed Léptek kereskedelmi és szolgáltató betéti társaság.

Aranyosi Zénó, azon a napon a mikor megalapította vállalkozását, rögtön szükségét érezte, hogy vállalkozói készségét is fejlessze, hiszen olvasta egyszer egy cikkben, hogy azok a vállalkozók lesznek a legsikeresebbek, akik a legkomolyabban veszik a tevékenységüket ÉS!!! képzik magukat. Ezért Zénó bátortalanul kissé, de odaült fia számítógépéhez, közben idegesen simította hátra kezével éjfekete haját, aztán megvakarta markáns, borostaárnyékos állát, és beírta a böngészőbe: Google.hu.

Először könyveket keresett. Meg is találta az ország egyik leginkább vállalkozásokra specializálódott könyvkiadójának weboldalát, és máris megrendelt három könyvet, amikből tanulni szeretett volna. Kezdeti idegessége elmúlt a gépnél ülve, és amikor elküldte a megrendelést egy gomb megnyomásával, rájött, hogy nem is olyan nehéz ezen az interneten boldogulni.

Néhány nap múlva megérkeztek a könyvek. Aznap Zénó egyre nagyobb kíváncsisággal nézegetett ki az ablakon a postás alakja után kutatva tekintetével, miközben egyre elégedettebben javította a cipőket. Már érezte is a tudatossága hatását: egyre több javításra váró cipő tornyosult körülötte, és napról-napra egyre több, arcán mosollyal távozó ügyfél alakjának képe égett be örökre az emlékezetébe.

A könyvek megérkeztek. Zénó egy órával korábban zárt be aznap, és hogy ezt megtehesse, egész délután úgy járt a keze, mint a géppuska, és az ügyfelekkel is csak röviden beszélgetett, hogy semmi ne tudja megzavarni az elmélyült és hatékony munkában. A zárás után magára csukta az ajtót, ruhástul ledobta magát az ágyra, és rögtön olvasni kezdett.  A könyvek nem voltak túl vaskosak, aminek nagyon örült, hiszen  - biztosan csak a lényeg van bennük – gondolta. Először nézegette a borítókat, hogy melyik fogja meg leginkább a figyelmét, és pár perc múlva már döntött is: – Veled kezdem – mondta félhangosan, és már el is mélyült A vállalkozás mítoszában, miközben a másik két kötetet maga mellé tette.

Aranyosi Zénó hat órával, és 450 oldalnyi olvasnivalóval később úgy érezte, hogy menten szétrobban a feje fájdalomtól, a mellkasa pedig a hatalmas tettvágytól. Mivel már az egész család aludt, csendesen a fia szobájába lopózott, egy percig nézte, azt a nagy gyereket, aki nemrég még csak kisbaba volt, most viszont alig fér el az ágyában, és szinte lopakodva ült oda a számítógéphez, és írta be újra a böngészőbe: google.hu.

A kereső szövegmezőjébe a következőket gépelte: marketing.

A három könyv elolvasása közben többször is azt érezte, hogy legszívesebben azonnal felugrana és marketingezni kezdene. Úgy gondolt magára, mint eltévedt kisborjúra, aki a síneken sétálgatva próbált magának utat találni eddig.

- Vállalkozni kezdtem marketingismeretek nélkül! – gondolt bele borzongva, de szerencsére ebből a három könyvből megtudta, hogy még nincs veszve semmi. – Szerencsére még csak egy hete van cégem – nyugtatta magát, és már ott is érte a hajnal, a fia számítógépénél.

Néhány kattintás után elégedetten dőlt hátra a kissé nyekergő forgószékben. Pár nap múlva érkezik az újabb ellátás… – marketinges oktatóanyagok képében.

Ahogy teltek múltak a szorgos vállalkozóhónapok, Zénó úgy lett egyre inkább az önképzés mestere. Bármilyen információmorzsa gördült elé, ő lehajolt érte és felvette, és megkereste a morzsához tartozó tortát is, majd jóízűen befalatozta.

Vállalkozása szárnyalt, egymás nyomába léptek az ügyfelek, mígnem a Bt- alapítás évfordulóján nagy dolog történt: Zénó egy alkalmazottat vett fel, egy szomszéd városkabeli fiatalember személyében. Zénó vállalkozói kompetenciája bővült a munkáltatói területen is, és amikor nyugalmas óráiban a kertben üldögélve nézte a fűben futkározó és homokban hempergő kisebb gyermekeit, úgy érezte, hogy fényévekre van attól a pillanattól, mikor először tette ki a hivatalos “Nyitva” táblát az ajtóra.

Egy nap váratlan dolog történt. Zénó – immáron saját, különbejáratú laptopján dolgozva – egy emailt kapott attól a kiadótól, amelytől az első vállalkozásfejlesztési könyveket vette, és azóta még egészen pontosan 37 más kötetet. A kiadó arra kérte Zénót, hogy írjon véleményt a könyvekről, a szolgáltatásuk minőségéről, hogy kitehessék a refenciákat felsoroltató oldalukra az ő vállalkozását is. Zénó nagyon meglepődött a felkéréstől, és kissé izgalomba jött, hogy neki most majd egy hivatalos, bárki által olvasható véleményt kell írni a NAGY Internetre, ezért hátrasimította hollófekete haját, amibe oldalt néhány ősz szál kezdett vegyülni a halántéka környékén, megvakarta markáns, borostaárnyékos állát, és nekiállt pötyögni a billentyűzeten. Hol volt már az egy évvel azelőtti bizonytalanság! Pillanatok alatt végzett a véleménye megírásával, és magabiztosan kattintott az email küldés gombra.

Amikor két hét múlva egy marketingtanácsadótól is hasonló, referenciakérő email érkezett, már a rutinosok magabiztosságával írta meg véleményét, és ez így ment aztán éveken át. Hol egy PR tanácsadó, hol egy SEO szakértő, hol pedig egy személyesmárka guru környékezte meg nagyratisztelt véleményéért, és Zénó mindig készségesen válaszolt. Ahogy teltek az évek, Zénó neve – és aztán később weboldalának címe is – a legkülönbözőbb szolgáltatói is tanácsadói honlapokon jelent meg a referenciák között, számuk közelítette a százat!

Aztán beütött a nagy cipőválság. Zénó véleményére már nemcsak beszállítói, alvállalkozói, tanácsadói adtak, hanem a sajtó is!

Rendszeresen járt a beszélgető műsorokba a tévébe, rendre felbukkant a neve a rádiókban, napilapokban. Zénó híres lett. Szakértelmével és markáns véleményével kivívta nemcsak az ügyfelek, de az áldott-átkozott sajtó tiszteletét is.

Amikor megjelent egy-egy médiában, a közösségi oldalaknak hála, a tanácsadói, szakértői és különböző guruk nagy elánnal osztogatták meg posztjaikban a következőket: Aranyosi Zénó – a könnyed léptek szakértője – kedvenc ügyfelünk, nálunk tanulta a vállalkozást/marketinget/PR-t/személyes márkát/SEO-t/honlapkészítést/webszövegírást/stílust/facebook buherálást/értékesítést/munkáltatást/szappanfőzést/és így tovább. Voltak napok, amikor Zénó egy- frekventált műsorban szerepelt, például a kora esti idősávban, akkor több, mint harminc szakértő büszkélkedett azzal, hogy Zénó az Ő ügyfelük, és bizonyám, csakis az ő segítségükkel jutott be most a médiába!

Sok év telt el boldog vállalkozással, és amikor már éppen kezdett lecsengeni a nagy cipőválság, borzasztó dolog történt. Zénó éppen a számítógépnél ült, és a gamification nevezetű új dologról olvasgatott elmélyülten, haját kiszámított, megfontolt mozdulatokkal simította hátra, aztán markáns állát már kissé remegő kézzel megvakarva azt érezte, hogy elsötétül előtte a világ.

Lassú, de ellentmondást nem tűrő mozdulattal dőlt oldalra a széken, hogy aztán hangos, általa már nem hallott döngéssel érjen padlót élettelen teste.

Meghalt.

Az orvosok azt mondták, megállt a szíve.

Özvegye hírlevélben és közösségi oldalon is tudatta a fájó hírt, de egyetlen tanácsadó, szolgáltató, és guru sem írta ki sehova, hogy saját halottjának tekintené.

Mire jó egy szakértői könyv?


A Tízmillió író országa című előadásomban rendre elmesélem azt az esetet, amivel háziasszonyként rendszeresen szembesülök: nagymamám nem írta le a receptjeit, így az ő halála óta nem tudom ugyanúgy elkészíteni a kókusztekercset, ahogy ő csinálta, pedig nagyon szeretném. Ha az állaga okés, akkor az íze nem stimmel. Ha az íze közelít, akkor az állaga katasztrófa. Hiába sertepertéltem ott körülötte, mikor sütött-főzött, hiába árult el morzsákat a tudományából, sem ő, sem senki nem gondolta azt, hogy egyszer majd mekkora űrt hagy maga után mind személyében, mind szaktudásában…

Nem gondolunk előre a rossz dolgokra, ami egy természetes dolog, de mindenki rájön, legalább egyszer életében, hogy “hát igen, előre kellett volna okosnak lenni”.

Tehát az egyik legfontosabb érv az a szakkönyv írás mellett, hogy így a legegyszerűbb örökül hagyni azokat a dolgokat, amiket mi tudunk.

Valaki, valamikor nagyon hálás lesz majd érte, hogy papírra vetettük a tudást, és ha már papíron van, akkor miért ne lehetne könyv is belőle, ugyebár?

De lépjünk túl a személyes érzelmeken, és nézzük meg, hogy mi mindenre jó egy szakkönyv:

1.) Leírhatod benne azt, amit már ezerszer elmondtál az ügyfeleidnek, és amiről tudod, hogy még legalább ezerszer el kell mondanod, hiszen annyira hozzátartoznak alapinformációként a veled való közös munkához, hogy ezen információk ismerete nélkül csorbulna az ügyfél érdeke, és nem lenne annyira kiemelkedő a te teljesítményed sem. Szóval, ha vannak olyan dolgok, amiket már sokszor elmondtál, és feltehetőleg sokszor el is fogsz mondani, akkor azokat mindenképp érdemes egy szakkönyvben összefoglalnod.

2.) Mesélhetsz a szakmádról is persze, hiszen ki más ért hozzá olyan nagyon jól, ha nem te?

3.) Írhatsz benne magadról is természetesen, különös figyelmet fordítva annak megmutatására, hogy mennyire értesz a szakmához (lásd előző pont).

4.) Trükköket is elárulhatsz a szakmádról, még közelebb hozva azt az Olvasókhoz.

5.) Használhatod a könyvet PR eszközként: mehetsz vele turnézni, rádióba, tévébe, válaszolhatsz az újságírók kérdéseire. Ja, pardon, ezt egy egyszerű szakkönyv nem tudja… csak egy TÖKÉLETES könyv érdekes a sajtó számára. De neeeem, nem a szakmai résznek kell tökéletesnek lennie, hanem mindennek!

6.) Adhatod ajándékba is természetesen, illetve lehet belépőd olyan helyekre, amik most még zárva vannak előtted.

7.) Eladva jó kis bevételt, és igazán szép profitot könyvelhetsz el magadnak.

Ezek, amiket felvázoltam, többnyire az átlagos szakkönyvek ismérve.

De ahogy az ötös pontban is utaltam rá, az átlagos szakkönyvek, átlagos szakértői, tanácsadói könyvek átlagos eredményekkel kecsegtetnek.

Neked sokkal különlegesebbre van szükséged!

Ahhoz, hogy a könyveddel

  • kismoshatatlanul – értsd: agymosás sem fog téged onnan kitörölni – A Szakértői státuszba kerülj az ügyfeleidnél,
  • hogy leigázd a konkurenciádat, hogy elérd azt, hogy sírva kuporodjanak a sarokban – ha te úgy akarod,
  • hogy piacvezető lehess,
  • hogy kifejezetten keresse a kegyeidet a sajtó, és válogathass a PR megjelenések között,
  • hogy olyan énmárkád legyen, ami nemcsak megkülönböztet a többiektől, hanem egyenesen föléjük emel,

nos, ehhez kevés lesz egy egyszerű, átlagos, hagyományos, szokványos, unalmas szakkönyv – amit megírni is maga a dögrovás lenne.

Neked olyan szakkönyvet kell megírnod, ami az előbb felsoroltakat mind-mind teljesíti – piacépítés, pozicionálás, PR, énmárka, konkurensek magad mögé utasítása -, és egyenesen katarzis megírni is.

Hogy ezt hogyan kell csinálni?
Így ni!>>

Vidi Rita

Dollárárverés a Facebookon – te is benne vagy?


Még tavaly írtam egy cikket Viszlát Facebook hirdetések címmel. Hú, hogy miket kaptam érte… Persze nem itt, hanem a hátam mögött, de hát nem tudják, hogy nekem hátul is van szemem. Na mindegy, a lényeg az, hogy kiderült, hogy nem értek a Facebookhoz, azért nem működtek a hirdetéseim, meg nem értek a stratégiához, azért nem termeltek a hirdetéseim, meg különben is erős felindulásból írtam a posztot, ezért nem is kell nekem hinni, meg úgy egyébként sem kell, mert csak…

Mit ad Isten, Schobert Norbi is kiborult a Facebookra. Meg még sokan mások is, csak külföldiül nem jutnak el a hírek ugyebár hozzánk.

Schobert Norbi nyilatkozatát lefotóztam, eredetit linkelem (merthogy szokás levenni a felforgató erejű posztokat – vagy átírni -, én meg kellőképp paranoiás vagyok már ilyesmivel ;))

Norbi kirohanása a Facebookra

Norbi kirohanása a Facebookra

https://www.facebook.com/update1/photos/a.134875776561831.22014.134583563257719/823273767722025/?type=1&fref=nf

Erre Gombos Zsolt, az OMA tanácsadója egy remek cikkel riposztozott (vagy reposztozott, a fene se tudja már, ebben a modern, multikulturális világban hogyan a helyes ;)), csak az a baj, hogy ott meg kissé kilóg a lóláb.
http://www.online-marketing-akademia.hu/blog/2015/02/norbi-update-facebook/

Gombos Zsolt az a fajta szakértő, akit én személyesen egy korrekt, alázatos, kedves úriembernek ismerek, aki kifejezetten szimpatikus elsőre is és sokadszorra is. Ez jön le a cikkéből is: Zsolt nagyon finoman igyekszik elgereblyézni Schobert Norbit, de közben egyfolytában a szakértő beszél belőle. Részben abból is él, hogy azt tanítja vállalkozásoknak, hogyan legyenek jelen a Facebookon. Biztosan nem azt tanítja, amit most Norbi csinált ;)

Nem mondhatja azt, mint vállalkozó, hogy „bakker, ez gáz”, hanem saját érdekeit is figyelembe véve közelíti meg a témát. Nagyon helyesen oktatja is az Olvasókat, hiszen elárulja a cikkében, hogy a Bejegyzés kiemelése opciót nem szabad használni, helyette külön kell meghirdetni az adott posztot, a Facebook sokkal bonyolultabb és több beállítást lehetővé tevő hirdetéskezelőjében.

De akkor ki fogja azt mondani, hogy „bakker ez gáz”, és ki fogja kerek-perec felvállalni azt, hogy bármi is a motivációnk, de MOST AZONNAL saját platformra kell áttelepülni, és a Facebookot maximum egy ablaknak kell tekinteni a nagyvilág és a vállalkozásunk között, nem pedig az egész háznak?!

Az fogja kimondani, hogy „bakker ez gáz”, aki már kiszabadult a dollárárverés szituációból.
Hogy mi ez a dollárárverés szitu, és mi a gond vele?
Mindjárt elmesélem:

Dollárárverés

(Részlet a Hogyan váltsuk valóra vágyainkat? – című könyvemből)
1979-ben, egy Martin Schubik nevű fiatalember, egy házibuliban újraírta az emberiség gondolkodásmódjának történelmét. Arról nem szól a fáma, hogy esetleg unalmas volt-e a buli, vagy nem volt elég széplány a környéken, de tény, egyszer csak mindenki egy licitálós játék kellős közepén találta magát. A játékban eladó egy dollár. Egy darab, 1 dolláros bankjegy. Az értéke kereken 1 dollár, tehát nem egy 1 dollár értékű tárgyról van szó, aminek eszmei értéke lehetne akármennyi, hanem konkrétan és kereken 1 dollár szerepel a játékban. Az 1 dollár kikiáltási ára 1 cent, és bárki licitálhat, aki jelen van. A játék érdekessége az, hogy nem csak a nyertes – legtöbbet licitáló – fogja kifizetni a licitje összegét, hanem a második helyezettnek is fizetnie kell, a saját licitjének összegét. Tehát a kikiáltó már akkor is „jól jár”, hogy ha a nyertes 51 centért elviszi a dollárt, hiszen ebben az esetben a második helyezett 50 centet fog érte ajánlani. A maximális licitemelkedést megszabták 1 0 centben, hogy nehogy valaki elrontsa a játékot, és túl korán bekiabálja például az 51 centet az után, hogy éppen, hogy csak elkezdődött a játék.

A játék elkezdődött. 1 cent, 5 cent, 1 0 cent, és az izgalom a tetőfokára hágott. Hiszen itt valaki nagyon jó vásárt fog csinálni, jóval kevesebbért fog 1 dollárhoz jutni, mint amennyit az ér! Nagyon sokan az elején elkezdtek lemorzsolódni a játékból, és az első lélektani, 51 centes határig már csak nagyon kevesen jutottak el. A szemlélők visszafojtott lélegzettel figyelték a játékot, a kezdeti zsivaj elült, pisszenést sem lehetett hallani. Ekkor jöttek rá ugyanis, hogy ha ennél tovább megy a játék, akkor a kikiáltó pár perc alatt nagyon jól fog keresni: játékosan fog többet kapni az egy dollárért, mint amennyit az ér, hiszen a nyertes és a második helyezett is fizetni fognak! Bár most még csak nullszaldós a kikiáltó, de ahogy a versenyzők eltökélt arca elárulta, lesz itt még nyereség is!

Mi lett volna, ha 100 dollárossal indítják a játékot! ? Jóval csendesebben, de ment tovább a játék! 80 cent, 85 cent, 90 cent! Már csak két játékos maradt, mindketten feszültek, idegesek voltak, és izzadtak. Tulajdonképpen egy nyugodt ember volt az egész lakásban: Martin, a játék elindítója, aki egyértelműen tudatában volt annak, hogy mi lesz a játék végkimenetele. Óriási felhördülés közepette a licit elérte az 1 dollárt. Mindenki tudta, ha ezt a határt átlépik a résztvevők, akkor már nemcsak, hogy nem nyernek, de kimondottan veszítenek is! A résztvevőket azonban ez nem érdekelte, licitáltak tovább, dühödten! A végső licit, az 1 dollárért, 3 dollár 40 cent volt. A második helyezett 3 dollár 35 centet ajánlott fel, és ennél tovább nem volt hajlandó elmenni. A kikiáltó, Martin átadta az 1 dollárt a nyertesnek. Így a nyertes “csak” 2 dollár 40 centet veszített, a második helyezett kissé többet ugyebár. Martin összesen 5 dollár 75 centet keresett az „ügyleten”. A játékot azóta több ezerszer megismételték további bulikban, tréningeken, konferenciákon, de a legtöbbször pszichológiai laborokban.

A külső szemlélő szemével nézve – illetve így, olvasva a történetet – nyilván te is arra gondolsz, hogy csakis őrült lehet az, aki több mint 1 dollárt fizet egy 1 dollárosért, egy ilyen játék keretében. De az azóta eltelt évek, és a több ezer kísérlet és publikáció bebizonyította, hogy nem elszigetelt „őrültekről” volt szó, mert ez az eset bárkivel, bármikor megeshet, és a valóságban meg is esik! Számtalanszor fizetünk többet valamiért, mint amennyit ér, csak az 1 dollár árverésénél fejben is követhetők a költségek alakulásai, míg más, kevésbé jól meghatá-rozható értékű dolgoknál, eseményeknél, tárgyaknál ez sokkal inkább követhetetlen. Nézzük meg, mi játszódott le a dollárárverésben szereplő, licitálók fejében! Ezt ugyanis tökéletesen le lehet követni. A játék elején, a játékosok természetesen a játék hevén feltüzelődve vágnak bele a licitálásba. A játékosok száma és vehemenciája nagyban függ a játékvezető – kikiáltó – által közvetített lelkesedéstől. Ha elindult a játék, akkor már nem volt megállás! A több ezer kísérletből csak néhányban fordult elő az, hogy a felek megálltak az 1 dolláros licit elérése előtt. Átlagosan 3-4 dollárért keltek el az 1-1 dollárok.

Most, hogy olvasod ezt, arra gondolhatsz, hogy „Honnan szedtek össze ennyi buta embert? Hát nem nyilvánvaló, hogy 1 dollár az maximum 1 dollárt ér?” A játék elején még minden résztvevő tudja, hogy nem érdemes elmenni az 1 dolláros licit fölé. Mégis mindig marad legalább egy pá- ros, akik addig licitálnak, amíg még van apró a zsebükben. Sokszor előfordult, hogy 7-8 dollárig is elmentek. Hova tették a józan eszüket ezek az emberek? Megvolt a józan eszük, csak a kellő pillanatokban eldugták magukban jó mélyre. A játék elindulása után, az első kritikus pont az 50 cent körüli liciteknél következik be, sokan itt szállnak ki: ekkor bizonyosodik be ugyanis, hogy a kikiáltó már mindenképpen jól fog járni, hiszen az 51 centes licit elérésével már összességében többet fog keresni, mint 1 dollár. Igaz, ez a pont a kikiáltó számára még közel nullszaldós, hiszen a nyertesnek oda is kell adnia az egy dollárt – egyet kifizet, kicsivel többet, mint 1 dollár, visszakap. Ez azért kritikus pont, mert sokan azért fogják fel ezt az egész dollárárverést az elején jó játéknak, mert úgy érzik, hogy benne van a pakliban az is, hogy a kikiáltó rútul meg lesz rövidítve. (Hiszen legszebb öröm a káröröm!) Persze az is benne van, hogy rútul jól fog járni, de ez utóbbit mindenki valószínűtlennek tartja. Az 50 centes határértéknél sokan kiszállnak, mert észreveszik, hogy a játék már nem játék, hanem valami más van kialakulóban. Érdekesség: csak akkor vannak kiszállók ennél a pontnál, hogy ha többen játszanak, mint 2 fő. Ha csak ketten vannak, észre sem veszik ezt a pontot. A játékban maradók, ha észre is veszik az 50 centes határt, kiszállási pillanatot, akkor arra gondolnak közben, hogy: még nem veszítettem semmit, akár még nyerhetek is, megnézem, mi lesz ebből. A licitek közelednek az 1 dolláros összeghez. A játékban résztvevők közül egyre többen lépnek ki, míg általában – természetesen az induló létszámtól is függően – az 1 dolláros licitszint elérése után már csak ketten maradnak.

Minden külső szemlélő számára nyilvánvaló az, hogy már a játék kedvéért sem éri meg tovább menni, hiszen egyértelműen ráfizetés lesz az a játék – vagy verseny -, amit az elején azért kezdtünk el, mert NYERNI akartunk. A játékban maradók fejében ilyenkor ez játszódik le: Bár azért kezdtem el, mert nyerni akartam, de ha most tovább megyek, akkor végül is még nem veszítek olyan sokat. Ezeket a gondolatokat hívjuk racionalizálásnak. (részlet vége)

Dollárárverés mindenhol

A modern hirdetési piacon a részvevők folyamatosan dollárárverés szituációban vannak. Ez a Google Adwordsre is igaz, sőt a keresésekre indított hirdetéseknél fokozottan, hiszen nagyon nem mindegy, hogy hányadik vagy a listában, és ki előz meg!

Az, amikor a Facebookon elkezdesz egy oldalt felfuttatni, mint Norbi, 4 évvel ezelőtt, és sikereid is vannak, akkor nyertesnek érzed magad.
Aztán  mikor kicsit rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor semmi probléma, igazodsz a változó helyzethez, mert már sokat nyertél, és még mindig nyerésre állsz. Már nagyon sokat romlott a helyzet, de te még mindig azt érzed, hogy a legrosszabb esetben is egálban vagy.

Aztán, ahogy a mellékelt sztori is mutatja, eljutsz oda, hogy elkezdesz veszíteni. Először keveset, aztán egyre többet.

De még racionalizálsz, és bízol abban, hogy csak te csinálsz rosszul valamit. Tanulsz, kutatsz, keresed a hatékonyabb megoldásokat, de még mindig ott a Facebookon, hiszen oda építetted a birodalmadat. Aztán már annyira szenvedsz, hogy leveleket írsz Zuckenbergnek.

Hogy hogyan ismerjük fel azt a pontot, amikor már biztosan ki kell szállni a helyzetből, mert a leszálló ágból nincs visszafordulás?

Onnan, hogy megállunk egy percre az őrült hajtásban, és elgondolkodunk:

HA MOST kellene beszállnom a játékba, a versenybe, vagy bármilyen helyzetbe, ezeket az információkat, amiket most tudok róla, már  pontosan ismerve, akkor vajon beszállnék? Mozgósítanék ekkora erőforrásokat, amik már a hátam mögött vannak, ha most kezdeném?

Vagy már ennyi tudással inkább távol tartanám magam ettől a felülettől és valami másra építkeznék?

Ha nem szállnál be most már, újoncként ebben a pillanatban, akkor tiplizni kellene a Facebook fizetős dolgairól, de gyorsan ám, mert a dollárárverés szituáció agyon fog nyomni, és ha tovább halogatod a kilépést, akkor nemcsak anyagilag lesz fájdalmas, de pszichológiailag is. Az önértékelésed romokban fog heverni.

Ha igen a válaszod, ha most, a nulláról kezdve, de ezzel a tudással a közel 1 millió követő eléréséig – Norbi most 980ezer követő körül tart – most is vígan beszállnál a Facebook felhasználók figyelméért folytatott folyamatos és állandó küzdelembe, akkor ne szállj ki! Akkor folytasd! Akkor nem vagy elég kreatív, hogy megújítsd az üzletedet, és akkor még mindig jobb feleslegesen pénzt költeni, kevés embert elérni, mint egyáltalán nem költeni és senkit sem elérni, majd éhenhalni.

Ki az, akire a kiszállással kapcsolatban érdemes hallgatni?

Kizárólag arra, aki már kiszállt. Ugyanis mindenki, aki közvetve, vagy közvetlenül a dollárárverés szituban van – jelen esetben bármilyen módon is, de érdeke fűződik a Facebook hirdetések folyamatosságához – , az nem tud objektív lenni, az csak hazabeszélni tud.

Ez a helyzet igaz rossz munkahelynél, rossz házasságnál, és minden élethelyzetnél, amiben kezdjük egyre pokolibban érezni magunkat.

Azt kívánom, hogy mindenki érje el a maximális sikereket akár a Facebookon, akár azon túl is, és ha lépni kell, akkor lépjen, ha meg tiplizni kell, akkor tiplizzen.

(Tiplizés: lelécelés, olajra lépés, eloldalgás, stb.)

Vidi Rita

Ui.: Hátul is van szemem, csak szólok ;)

9 hasznos szövegírási tipp honlapra


Te is fontosnak tartod, hogy rendszeresen frissüljön a tartalom a weboldaladon? Íme a gördülékeny munkához néhány valóban hasznos, évek óta beválós tipp.

  1. Reggel első dolgod legyen írni egy cikket a honlapra. Hogy miért? Azért, mert ilyenkor még nagyon könnyen összekapcsolódnak az agyféltekék, és látványosan hatékonyabb ebben az időben az írás, mint mondjuk délután ötkor. Reggel dobj be egy kávét, mosd meg az arcod, készíts egy kis harapnivalót, és még mielőtt emailek és a facebook böngészésével tennéd tönkre a hatékonyságodat, kezdj el cikket írni.
  2. Gondolkodj mindig az Olvasóid fejével. Ők mit akarnak? Ők miről olvasnak szívesen? Mi a problémájuk? Mire keresnek megoldást? Mi könnyíti meg az életüket? Milyen gondolatok miatt forgolódnak álmatlanul éjszaka? Mi a legelső nyugtalanító gondolatuk reggel? Írj ezekről, imádni fogják!
  3. Mesélj! Amikor annak idején az első honlapomat csináltam – viruskommando.hu legelső verzióját -, semmi mást nem tudtam a webes szövegírásról, csak azt, hogy a történetek mindent visznek. Az Olvasót is magukkal… Így aztán sztorizgattam arról, hogy ki hogyan járt a vírusokkal, a számítógépes hibaüzenetekkel, a rejtélyes meghibásodásokkal, villámcsapás okozta károkkal. Ezekre a történetekre nem lehetett nem odafigyelni olvasóként, megírni meg kifejezetten könnyű volt. Mese -> tanulság.
  4. Sorolj fel! A netes olvasási szokásaink nagyban különböznek a könyvolvasási sémáinktól, és ezt szövegíróként sem árt figyelembe venni. A weboldal írott szövegeiben kiválóan működnek a felsorolások, és a központozás egyéb formái. A szöveg inkább szellős legyen, mint tömör.
  5. A képekkel nem kell túlzásba esni, mert olvasás közben az agyunk a képet is szövegként akarja értelmezni, és minden kép felbukkanásakor lesz egy aktív, cseppet sem kellemes konfliktus a két agyfélteke között az olvasó koponyájában. Ezt én nem erőltetném a helyedben.
  6. Ha semmi nem jut eszedbe, hogy miről kellene írnod, akkor egyrészt ne erőltesd, másrészt pedig üres, kissé unalmas időszakaidban egy A/4es fehér lapra írj egy 25-30 tételből álló listát a szóba jöhető TÉMÁKRÓL. Mindig legyen előtted legalább húsz, még kiaknázatlan ötlet. Amikor kivégezted a listát, akkor kezdheted elölről, hiszen az új látogatók egyrészt nem fognak visszanézni 25-30 cikkel korábbra, vagy ha mégis, és azt látják, hogy most is az a téma, mint három hónappal ezelőtt, csak kicsit más megközelítésből, akkor duplán okosodnak.
  7. Inkább rendszeresen írj, mintsem rohamszerűen egyszerre sokat, nagy szünetekkel. Ha hirtelen megszáll az ihlet, és napokon keresztül ontod magadból a cikkeket, akkor ne publikáld ezeket két-három nap alatt, hanem időzítsd be, hogy egyenletesen jelenjenek meg. Inkább ahhoz szoktasd az Olvasóidat, hogy hozzád rendszeresen érdemes járni, leginkább szünet nélkül, mintsem ahhoz, hogy heteken át nem írsz semmi, ráérnek két hónap múlva visszanézni…
  8. Az oldal egyéb részeit se hanyagold el! Van normális bemutatkozó oldala a honlapodnak? Vannak termékeid, amiket értékesítési oldalakon árulsz? Van hírleveled, amire fel lehet iratkozni? Minden link rendesen működik? Minden aloldal normálisan jelenik meg az okostelefonokon is? Minden törvénynek megfelelsz? A látogatók nagy száma még nem elég, az egész oldal mögé kell egy stratégia, egy üzleti modell, egy hatalmas nagy terv, aminek az elemeit lépésről-lépésre kivitelezed. Ne ess a hatalmas látogatottságú, de üres pénztárcájú bloggerek hibájába! Ha épp nincs témaötleted, amiről cikket tudnál írni, akkor fusd át a honlapod egyéb részeit, hogy ott is minden rendben legyen.
  9. Ha végképp nincs ötleted, akkor ne erőltesd az írást! Majd lesz két-három nap múlva új ihleted, kapcsold ki a gépet, és foglalkozz valami mással, kapcsolódj ki te magad is. Az írás nem olyan tevékenység, mint a könyvelés, hogy reggeltől-estig, az év minden napján lehet ugyanolyan hatékonyággal művelni. Az írás kreatív tevékenység, és van olyan, hogy nem vagyunk kreatív állapotban. Semmi gond, majd leszünk!

Úgy gondolod, hogy a webszövegírás jóval összetettebb ennél? Kellene egy jó stratégia, új ötletek, tutira bevált módszerek, és gyorsan kellene jó pár cikk is? Gyere el a két napos, jobb agyféltekés módszertanra épülő Kreatív Marketing- és Webszövegírás tréningre, és nemcsak megtanítunk a webszövegírás titkaira, de a megvalósítást is kivitelezheted ott és azonnal!
Kreatív Marketing- és Webszövegírás tréning Vidi Ritával>>

Vidi Rita

Viszlát Facebook hirdetések!


2011. március 4-én írtam egy cikket arról, hogy érdemes ésszel eljárni a Facebook felületére alapozott vállalkozásműködtetéssel, és érdemes még mindig arra koncentrálni, hogy az erőforrásaink java részét a saját weboldalunk építésére fordítsuk. Itt találod a cikket: Facebookon vagy saját honlapon nyomuljak?

Persze, jó dolog jelen lenni a Facebook-on, hiszen alapvetően az internetező közösség ott lebzseli végig élete ébren töltött idejének java részét. Ha véletlenül belénk – a portékénkba vagy vállalkozásunkba – ütközik, az sosem árthat.

Csakhogy van egy baromira fontos dolog, amit elfelejtetett velünk, vállalkozókkal a Facebook, pedig anno a Google milyen jól megtanította…

Az, hogy az arctalan nagy közösségnek nincs problématudata.

Kiből lesz a leggyorsabban a legjobb vásárló? Abból, akinek akut problémája van. Hogyan lehet a problématudatra gyors megoldást adni? Hát úgy nem nagyon, hogy mész a Stadionoknál az aluljáróban éppen csúcsidőben és mindenkinek beleordítod az arcába, hogy friss kenyér kapható.

Nyilván lesz egy csomó éhes ember a tömegben, de pont nem friss kenyérre vágynak. Természetesen lesz pár ember, aki éppen pont friss kenyér vásárláson töri a fejét, de miközben ott álltok a tömegben, még kitérőt is kell tennie, hogy elmenjen a boltodba, és hát ő a saját, megszokott helyére szeret járni, mert mondjuk pont útba esik, és ahhoz semmi rendkívüli vargabetűre nincs szüksége, maximum 10 perccel később jut a kenyérhez. (És akkor ne is beszéljünk azokról, akik lecsapnak, mert hozzájuk merészelsz szólni.)

Ez van a Facebookon: Lényegében válogatás nélkül ordítasz bele az emberek arcába. Bármennyire is próbálod szűrni a közönséget, leginkább sosem problématudatos vásárlójelölteket érsz el, hanem éppen lelazulófélben lévő, olvasgató, mások üzeneteit szkennelgető, vicces képeken hangosan röhögő, könnyeztető videókon halkan szipogó, közben ráadásként még játszó, nagy gyerekeket.

Mert ezek vagyunk a Facebookon, nagy mamlaszok.

Ha pedig olyanokat érsz el, akik épp rossz passzban vannak – bárki lehet rossz passzban bármikor -, és feldühíti a fizetett, vagy más úton közzétett hirdetésed -, akkor még nekiállhat pocskondiázni is, mégpedig ott, a saját posztod alatt.

Persze, vannak remek, szűk tematika alapján szerveződő csoportok, ahol ott ülhet a vásárlóközönség, de NEM vásárolni járnak oda, hanem beszélgetni, információt szerezni, minél több titkot megtudni, közben elégedettnek lenni. Amikor éppen beszélgetek a barátaimmal, én is nehezen viselem, ha megkocogtatják a vállamat, hogy akarok-e rózsát venni…

Remélem, már senkinek nem kell azt hosszasan magyarázni, hogy a Facebookon értékes tartalmat létrehozni, és azt sehol máshol nem publikálni, egyenlő a butasággal. Egy-egy értékes poszt kiforgási ideje pár perc, és ha két hét múlva vissza akarod majd keresni, még neked is gondot fog okozni, hogy megtaláld.

Természetesen a Facebook jelenlét sikere nagyban függ attól, hogy miről is van szó, és ki a célcsoport, de az egy arany igazság, hogy a Facebook felületére vállalkozást építeni egyenlő az időzített bombán való ücsörgéssel.

De mi a helyzet a hirdetésekkel?

Hát akkor most mesélek egy kicsit. Elég régóta hirdettem már a Facebookon, még akkor kezdtem, amikor se statisztika, se remek felület, se számtalan ötlet nem szolgálta még a hirdetők érdekeit. Párat kattintottál, és már meg is jelent a hirdetésed, jöttek a lájkolók, hozzászólók, sőt, még az oldalra is nagy kedvvel látogattak el a felhasználók.

Aztán persze kellett a statisztika, ami mai napig óriási kérdőjeles része a Facebooknak, de azért alakult már valamit a helyzet, és egyre könnyebbé vált egy kattintással hirdetni. A Facebook hirdetési rendszere kezdett látszólag a Google Adwords komolyságával vetekedni, és egyértelműen lehetett érezni azt, hogy ez a jövő, erre fókuszál a Facebook, és igyekszik sem előtt tartani a hirdetők érdekeit.

És akkor azt csinálták, hogy a rajongói oldalak organikus elérését drasztikusan lerontották. Megszerezted a rajongókat ügyességgel, okossággal és nem kevés pénzzel, majd 10-15%-uknál tudtál megjelenni az új posztokkal. Nosza, be is robbant a köztudatba gyorsan a posztok kiemelése lehetőség. A rengeteg erőforrást megmozdító lájkgyűjtés után még fizess azért is, hogy a saját rajongóidat elérd.

Ma már tudom, hogy ekkor kellett volna beintenem a Facebooknak, és le is állítottam a hirdetéseket, de aztán a szükség nagy úrrá vált. A jobb agyféltekés kreatív írás tréningek kapcsán újra birtokba kellett vennem a hirdetési felületet és nagyon komolyan ki kellett képeznem magam ezen a téren, és elkezdtem még ennél is komolyabban a statisztikára koncentrálni.

Mindaddig nem akadtam ki semmilyen anomáliára, amíg az nem történt, hogy a hirdetéseim alatt elkezdtek bunkózni a hegyi trollok.

A trollok áradata

Én, aki annak idején egy baráti segítség által az Adwords-ben értem el első hirdetői sikereimet, és ott szocializálódtam hirdetőként, döbbenten vettem tudomásul, hogy látszólag normális emberek is képesek elmeroggyantként viselkedni számukra teljességgel irreleváns Facebook hirdetések környékén.

Napi 25-30 hozzászólást kellett kitörölnöm, mert egyesek nekiálltak ráérő idejükben fikázni  a vállalkozásomat anélkül, hogy kipróbálták volna a szolgáltatást, vagy ismernének, vagy legalább olyasvalakit ismernének, aki már kipróbálta. Merthogy lealjasítjuk az irodalmat, és hol vannak a Jókaik, Petőfik? (Most komolyan válaszolnom kell erre a kérdésre? Bakker, meghaltak!)
És erről, ezekről szépen elbeszélgettek egymással. Van egy pár képernyőmentésem, szigorúan evés után két órával merném csak megmutatni…

Volt olyan, hogy 6-8 felhasználó letiltása után 3-4 LÁJKOLÓVAL KEVESEBB lett az oldal rajongóinak száma.
Tehát, a drága pénzen megszerzett rajongók voltak kedvesek bunkózni, mert megtehették.

Aztán: kipróbáltam a facebook remarketinget, eredmény: trollok hada.

Aztán: kipróbáltam a hasonló közösségeket, eredmény: trollok hada.

Aztán: finomítottam a hirdetéseken, képeket cseréltem, szöveget módosítottam, a statisztikák ugyan javultak, de a trollok nem fogytak.

Na, ekkor kértem gondolatban bocsánatot a Google Adwords-től, amiért átmenetileg elfordultam tőlük, és újraindítottam ott is a hirdetéseket.

Közben írattam egy programot, ami követi a felhasználókat a saját oldalamon, és figyeli, honnan jöttek a vásárlók, és kiderült, hogy fél millió forintnyi Facebook hirdetés egyetlen vásárlót sem hozott, holott a Facebook szerint volt 15 vásárlás, meg számtalan feliratkozás, kismilliónyi látogató, stb.

Aztán kérdeztem a vásárlóinkat is, hogy hol találtak ránk: Facebook-on látták – mondták többen. Igen, de nem a hirdetésekben, hanem megosztásokban, és ennek ellenére nem onnan jelentkeztek vásárolni, hanem hírlevélből, és más oldalakról kattintottak át (ezt pontosan tudjuk követni).

Ha egyszerre négy statisztika adatait hasonlítod össze, akkor durván kiderül, hogy a csodálatos Facebook statisztika valószínűleg egy ordas nagy kamu.

Az oldalra való átkattintás már a sima Google Analytics esetén látszik, hogy nincs köszönőviszonyban a Facebook aktivitási mutatóival, de ha telepítesz még egy statisztikai szoftvert, meg íratsz még egy felhasználókövető progit is, akkor nagyon durván kilóg a lóláb.

Nekem úgy tűnik az adatok alapján, hogy konkrétan hasraütés-szerűek a Facebook statisztikái, illetve enyhén szépítettek… Mintha felfelé kerekítenének, de nem ám a felfelé kerekítés szabályai szerint, hanem igen drasztikusan. A 20-at pl. 50-re.
Például, konkrét hirdetés adott időszakra vonatkozó oldalra való átkattintási aktivitását megjelölik 150-ben, akkor kiderül, hogy az adott időszakban 78 látogató jött a Facebookról, ÖSSZESEN.
De ha követed és méred a linket, akkor meg kiderül, hogy ebből 28 volt a hirdetésre kattintó, a többi 50 az valami másra kattintott, nem a hirdetésre.

Ezek után árgus tekintettel és statisztikai szoftverekkel felfegyverkezve fordítottam figyelmemet az Adwords felé.

Az igazság pillanata

Ki kell jelentenem, hogy az Adwords hibátlan. A konverziók valóban konverziók, a kattintások valóban látogatók és valóban kattintanak, nem csak elsuhan a szemük előtt valami, amiről fogalmuk sincs, hogy az hirdetés. A vásárlók igen jó arányban jönnek közvetlenül az Adwordsből, egy lépésben, és a több lépéses konverziót is könnyen lehet követni. A telefonhívások száma is megsokszorozódott – mióta kibővítettem telefonszámmal az Adwords hirdetéseket, és most bánom, hogy nincs olyan fizikai helyünk, ahova bármikor betérhet a vásárló, mert elmondások szerint azt is érdemes kipróbálni, és semmilyen plusz hirdetői költséged nincs ezzel.

És akkor egy szépséges nyári napon végleg leállítottam a FB hirdetéseket és megkértem minden ismerősömet, hogy ha azt látnák, hogy újfent a FB hirdetések felé kacsintanék, üssenek agyon egy szívlapáttal.

Aláírom, hogy van annak némi PR ereje, hogy 40-60-120ezren követik az oldalamat, de ezek mögött az adatok mögött még nincs semmi, ez nem valódi eredmény, ez nem vállalkozási eredmény, ez a FB eredménye!

Az, hogy egy vállalkozásnak havi 10ezerrel nő a rajongószáma, nem jelenti azt, hogy megsokszorozódik a bevétele. A rajongószámok közgazdasági értelemben semmilyen eredményt nem jelentenek, főleg nem úgy, hogy a Facebook egyre kisebb hozzáférést enged a saját rajongóidhoz, az elérések pedig a töredékére csökkentek az eredetinek, és a korlátozások nélküli időszak eléréseinek.

Van élet a Facebookon túl?

A Facebookot most már kizárólag a tréningeken készült képek megosztására használjuk, és a zárt csoportok kezelésére. Ezek tökéletesen működnek, szeretem is, rengeteg barátságot is kötöttem már ott, tehát azt kell, hogy mondjam, a Facebook nélkül már nehéz élni.

De Facebook hirdetés nélkül simán lehet.
A Google Adwords verhetetlen, korrekt, folyamatosan fejlődik, és nemcsak úgy tűnik, mintha fontos lennék a számukra, hanem felhívnak Írországból és személyre szabott tanácsokat adnak, olyanokat, amiktől leesik az állam, mert két perc múlva már működik is, és egyetlen képzésen sem beszélnek róla a szakértők (mert vagy nem ismerik, vagy nem akarják ismerni).

Az Adwords és persze maga a Google még mindig problémaorientált és megoldás-centrikus. Így könnyű eladni! Még mindig releváns, hűséges, sőt, valóban rajongó közönséget tudsz vele építeni, és nem kell attól sem tartani, hogy éppen ráérő trollok majd nálad akarják kiengedni a gőzt.
Érdekes módon, az Adwords hirdetések alatt nincs hozzászólási lehetőség, és senkit nem érdekel, hogy azt előzőleg hányan látták és találták szimpatikusnak, hányan osztották meg gondolkodás nélkül a saját profiljukban.

A Google-nél a felhasználó érzi, hogy kizárólag róla van szó, míg a Facebook az évek során nem tudott túllépni a közösség erejének misztifikálásán, és ez lesz majd a buktatója is. Amennyire fantasztikus élmény hatalmas közösségek tagjának lenni, néhány év után ez annyira lesz fárasztó és kiábrándító is. A Facebook-varázs el tud múlni (nem beszélve arról, hogy még sosem hallottam senkit, aki azt mondta volna, hogy „Nem használom a Google-t, mert gyűlölöm.”, ezzel szemben Facebook kapcsán rengetegszer), és el is fog, eljön majd az üresen kongó százezres rajongótáborok kora is, és akkor fogják majd a rajongótábor építők sajnálni, de baromira, hogy miért nem a saját oldaluk építésébe fektették azt a rengeteg energiát és pénzt.

Most akkor hirdess Facebook-on, vagy sem?

Nekem aztán édesmindegy, azt csinálsz, amit akarsz. Azért osztottam meg a tapasztalataimat, hogy lásd, a pénz nem egyértelműen a Facebook-on generálódik, az ígéretes statisztikák ellenére sem, meg a látszólagos eredmények ellenére sem.

Azt javaslom, hogy bármit is csinálsz a Facebook-on és máshol is persze, mérd több oldalról és több módon is az eredményeket: használj több statisztikai szoftvert, ingyenest és fizetőset is, kövesd nyomon a látogatókat az oldaladon másképp is, ne csak külső szoftverekkel, és vond le a megfelelő következtetéseket magadnak. Ha a Facebook valóban vásárlókat és valódi eredményeket generál a te üzletedben, akkor halleluja, én örülök a legjobban.
De ha te is érezted már, hogy valami nem stimmel, akkor tudd: az nem a véletlen műve…

Még nem? Már nem!

5-6 évvel ezelőtt egy konferencián kérdezte valaki, hogy „Rita, fenn vagy a Twitteren?”, amire a válaszom ennyi volt: „Nem.”
Mire jött az újabb kérdés: „Még nem vagy fenn a Twitteren?” – és mellé elképedt arc, kikerekedett szemek, tátott száj.

És akkor én, a szokásos, flegma stílusomban: „Bocs… MÁR nem vagyok fenn a Twitteren.”

Nem tudom, fogok-e valaha így beszélni a Facebook-ról, most remélem, hogy nem. De, hogy egy árva garast sem fogok többé rákölteni, az halálbiztos.

Vidi Rita

Ui.: Ha nincs honlapod, és kizárólag a Facebookon nyomulsz, akkor most azonnal loholj egy domaint és egy tárhelyet regisztrálni mert ketyeg a bomba alattad, és nem mellesleg egy csomó pénzt hagysz az asztalon…

Hogy van Marci?


Minden héten kapom a kérdéseket, hogy meséljek: hogy van Marci?
Hogy tetszik neki a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola, és hogyan tetszik neki a magántanulói élet?

Amikor Marci kicsi volt… sőt, korábbról kezdem… Amikor Marci még meg sem született, már ő irányította az életünket. Többször mentünk vele még pocaklakó korában a kórházba, mert problémák adódtak, 4 hónapot feküdtem, nehogy előbb megszülessen, mint kellene, aztán pedig megkaptuk azt a csodálatosan érchangú gyereket, aki napi 12 órában edzette is ám a torkát, nehogy berozsdásodjon.

Életem egyik legnagyobb sikerének tekintem, hogy igazából elég gyorsan, néhány hét alatt megtanultunk a nyelvén érteni, és pár hónap alatt profik lettünk egy hiperérzékeny, kétemberes gyerekből.

Már akkor rendkívüliek voltak a napjaink, és így visszanézve az, ami most van, teljességgel természetesen fakad az előzményekből.

Marci ugyanis ébrenléte 100%-ában tanul. Mindenből. Mint minden gyerek, persze, csak neki van is ideje azzal foglalkozni, amivel akar, és amivel kapcsolatban hatalmas motivációja is van, és nincs kényszerítve arra, hogy olyasmivel foglalkozzon, amit esetleg utál, de ne legyünk ennyire szélsőségesek: vagy amire egyébként nem kíváncsi.

Hogy honnan tudom, hogy tanul?
Onnan, hogy tanít.

Mérő László, ha jól emlékszem, Észjárások című könyvében olvastam először tudósembertől azt, hogy a keleti kultúrákban a tanítóknak nem szokás az orra alá dörgölni azt, hogy „aha, aki nem tudja, az tanítja, bebebeeee”, hanem ott a fejlődés természetes velejárója az, hogy „aha, szóval már érted annyira, hogy el is tudod magyarázni egy olyasvalakinek, aki még nem érti, ez fantasztikus”.

Ez a gyerekeknél tipikus. Lucám, ha megnéz egy Állati küldetés részt, akkor utána jön és lelkesen magyarázza, hogy a fekete jaguárok hol élnek, mit esznek, megmutatja, hogyan vadásznak a zsákmányukra, és milyen cuki kis kölykeik vannak. Luca januárban lesz 3 éves. És tanít.

Marci többnyire Lucát és engem tanít. Mindenre. Mit hova kell beírni a számítógépen. Hogyan lehet hatékonyan elpakolni az asztalról. Hogyan lehet könnyen eldönteni a joghurtos innivalóról, hogy még pohárba kell-e tölteni, vagy már lehet az üvegből is inni (a folyadék szintje alapján, mert ha még sok van benne, akkor nem iszik bele, hátha más is akarna belőle inni, viszont mikor már kevés van belőle, akkor ihatja az üvegből. Ezt nem tőlem tanulta, hanem magától.)

Tanít arra, hogyan kell gyurmából élethű dínót kialakítani, és hogyan aludtak a kisdínók, meg a nagydínók.

Tanít arra is, hogy hogyan vannak angolul a szavak, és minden áldott nap megtanít arra, hogy egy alulmotivált gyerek az pillanatok alatt képes katasztrófa közeli állapotokat előidézni.

Nemrég egy számítógépes játékkal játszottunk együtt, hálózaton. Egy csapatban – varázslótanoncként – jártuk a világot, és megtanított mindenre, hol mit kell csinálni, hol hogyan kell legyőzni a gonoszt.

Mindezt a végtelen türelem csodájával. Ha nem hibáztam el a varázslatot ezerszer, akkor egyszer sem, de Marci mindig türelemmel magyarázta, mit kell csinálnom, és megdicsért, amikor sikerült.

Hatalmasakat kacagott, mikor véletlenül egymást varázsoltuk el, és amikor egy óriási szörny legyőzésének utolsó előtti pillanatában ő felrobbantotta magát, én pedig megöltem az ellenséget, akkor közölte: azért robbantottam fel magam, hogy fejlődj, hogy megtudd, milyen érzés győzni.

Minden napunk más, és állami iskolai léptékkel nézve valami eszméletlenül keveset foglalkozunk tanulással. Szinte csak percekben mérhető. Amit be kell „magolni”, abban nagyon hatékony, amit logikusan kellene megérteni, abban gyengébb, és – ahogy szokta is mondani – tényleg leold tőlük az agya.

Egy fix pontunk van a héten, a kedd, amikor gyerekeknek kitalált programozó suliba jár, szakkörre, Gödöllőre. Nagyon szereti, csillogó szemekkel jön haza, és szakszavakat idézve meséli a frissen tanultakat, bár amikor egy hosszabb szöveget kellett leírniuk, akkor azon durcizott egy kicsit, de szerencsére ebből nem lett rendszer ;).

Villámgyorsan gépel a billentyűzeten, szinte vakon. Természetesen nem tanult gépírást, kialakul az magától, pár év alatt…

Legújabb szórakozása, hogy a google translate-be beírja magyarul a szöveget, felolvastatja vele, majd felolvastatja a lefordított angolt is. Ha valami nem stimmel, akkor javítgatja a magyar szöveget, hiszen valószínűleg az lehet a probléma, hogy elírt valamit.

Próbáltuk az angolt szervezettebben is tanulni, mint az ő autodidakta “a neten beszélgetek angolokkal” módszered, de konkrétan sírva fakadt tőle, én meg szidtam magam, hogy mekkora hülye vagyok, hogy a spontán angol iránti igényét majd jól kicsinálom itt öt perc alatt a hagyományos módszerekkel. Három napig nem is tanított nekem egyetlen angol szót sem, de szerencsére ez visszaállt (az iskolánkban 4. osztálytól van nyelvtanulás).

Én nem az az otthonoktatós szülő vagyok, aki  minden napra kitalál valami remek programot a gyerekkel, amit aztán majd jól lerajzolunk, vagy kisplasztikát készítünk belőle, vagy megfestjük egy tablón, hanem az a szülő vagyok, aki meg akarja tanítani a gyerekét a tanulás csodájára. Arra, hogy életünk bármely szakaszában új készségeket építhetünk ki magunkban, és fénysebességgel fejlődhetünk olyan területeken is, amik addig rejtve voltak előttünk, és pillanatok alatt lehagyhatjuk a pályán azokat is akár, akik évtizedek óta foglalkoznak azzal a szakterülettel. Mostanában leálltunk a “na, ebéd után vagyunk, olvassunk és írjunk kicsit Marcikám!” dolgokkal is, és hagyom a saját ritmusukban történni a dolgokat.

Azt tanítom Marcinak, amit mi, a szülei is megélünk. Minden nap tanulunk valami újat, tanulunk valami könnyűt, valami nehezet, valami feleslegest, valami vicceset, és van olyan is, amikor csak esszenciálunk, és tojunk az új információkra.

A burok, amit évekig építettünk, és ami Marci iskolába kerülésével súlyos sebeket kapott, újra ép és egészséges. Marci nagyon jól van és boldog gyermek. Szülőként ez a legfontosabb számomra.

Vidi Rita

Marci ebbe az iskolába “jár”: Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola – Pécsely

A netadó margójára


Az ország lázban ég a netadó, az USA-kitiltási botrány, a szappanadó, meg úgy általában a honi közélet miatt, és bár itt ritkán szoktam politizálni, de most megteszem én is.

Én még emlékszem azokra az évekre, amikor itt vidéken, a MATÁV betárcsázós internetére tudtunk csak csatlakozni, de úgy, hogy közben PERCDÍJAT fizettünk a helyi telefonszolgáltatónak. Ugyanis akkoriban a MATÁV monopol helyzetben volt, talán egy kis internet-szolgáltató volt még az országban, de pont nem erre felénk. A helyi telefontársaságnak nem volt internetszolgáltatása!

Szóval, a gatyánk ráment az internetezésre, és internetezésen ne azt értsétek, ami ma van, hogy képek, videók, és csilli-villi tartalmak mindenfelé, hanem olyan oldalakat, amik úgy néztek ki fénykorukban, mint most, amikor valami technikai probléma miatt nem töltődik be az oldal kinézetét szabályozó fájl. Csak betűk, csak linkek, semmi struktúra, semmi felhasználóbarát metódus.

És ez volt a világ egy kattintásra.

Emlékszem, mikor valakinek annak idején – ez olyan 2000 környékén volt – azt meséltem, hogy szabadidőmben internetezek, azt sem tudta, miről zagyválok!

Aki nagy nehezen felfogta, hogy világháló, meg internet, meg e-mail, az is azt kérdezte, hogy DE AZ MEG MINEK?

Hosszú évek teltek el, mire az ember már képeket is képes volt letölteni a gagyi kis számítógépével, és aztán egyre érezhetően vált egyre kényelmesebbé a dolog. Az oldalak pillanatok alatt betöltődtek, életre kelt a WEB2.0, ami azt takarta, hogy nem tartalomügynökségek és erre szakosodott cégek hozták létre az internetes tartalmakat, hanem MAGUK A FELHASZNÁLÓK, és ez bizony forradalmi pillanat volt, pedig alig 10 éve történt.

Ma ott tartunk, hogy a Magyarországon kb. 7,3 millió internetező – nem vicc, ez a Google adata – számára az elsődleges célpont a facebook – aminek van előnye és bezony hátránya is -, és ezen felhasználók kb. 30%-a OKOStelefonon nyomja az ipart a neten.

Vállalkozások ezrei virágoztak fel Magyarországon – sőt, vannak, amik kimondottan ezért jöhettek létre – azért, mert van szélessávú internet, és potom pénzbe kerül ahhoz képest, amekkora haszna van. Webshopok kezdtek tündöklésbe, és olyan emberek számára is kinyílt a világ, akik valamilyen fogyatékosságuk miatt nagyon szűk korlátok között élnek. Ezek a vállalkozások adóznak természetesen.

Azt gondolom, hogy az Internet az, ahol az esélyegyenlőség igazából megvalósul.

Amióta a jobb agyféltekés kreatív írás tréningeket csinálom, azóta örök kérdés, hogy „Mikor lesz ez online?”.

A válaszom eddig az volt, hogy SOHA.
Ez olyan élmény és olyan módszer, amit nem tudunk átadni a virtuális térben – vallottam, és tartottam is magam ehhez.

Aztán persze a növekvő igények hatására újragondoltam ezt a dolgot, és közben meghallottam azokat is, akik biztosan SOHA nem tudnak eljönni ilyen tréningre azért, mert például kerekesszékkel közlekednek, vagy csökkentlátók, vagy épp a Föld túloldalán laknak.

Nem sürgetett semmi az ügyben, hogy hirtelen belevágjunk az online képzés elindításába, egyelőre kerestem a lehetőségeket, és a pontos metódus kidolgozását terveztem.

De ezzel a netadóval még nekem is sikerült felszívnom magam agyilag.

Az összegekkel való játszadozással sikerül elterelni a figyelmet a lényegről: az elvről.

Az, aki nem érti a borzasztóan pusztító mentalitást emögött az adó mögött, annak fogalma sincs arról, hogy mi az, hogy szabadság. Az, aki nem képes felfogni az aljas gátló és akadályozó szándékot emögött az adó mögött, az eddig is börtönben élte az életét, és nagyon szomorúan tapasztalom, hogy a vakondnak elég nehéz elmagyarázni mi az, hogy napfény…

Most az van, hogy engem nem ráz meg a netadó, de tudom, hogy milyen sokakat fog megrázni mégis. Elég egy alap internetelőfizetés, meg két okostelefon a családba, és máris 2100 forintos pluszról beszélünk, ami évente 25200 forint. (Cégek esetében 60ezer forint kapásból előfizetésenként, de hát a cégek dögöljenek meg, nem?)

A – hú, nem tudom, hogyan fogalmazzak finoman – bigott párthívők arról beszélgetnek az igen egyoldalú fórumaikon, hogy „legalább a fiatalok majd nem néznek pornót”. Biztos nem magukból indulnak ki, hogy ezt feltételezik, a másik meg az, hogy dehogynem fognak nézni, csak rosszabb minőségben. De megtehetik, nem bűncselekmény, és elméletileg szabadság van, nem? Vagy ez már nem fontos?

De amikor arra a 25ezer emberre gondolok, akik az évek során feliratkoztak a hírleveleimre azért, hogy TANULJANAK, akkor kedvem lenne nyakonönteni valakit egy hekto jegesvízzel…

A 92 éves Éva néni nem azért iratkozott fel hozzám, hogy pornót nézzen, hanem azért, hogy megtanulja kezelni a számítógépet.

A 33 éves, három gyerekkel egyedül maradt, özvegy fiatalasszony, Eszter sem a pornó miatt barangol a neten és próbálja magát fejleszteni, hanem azért, hogy legyen jövőképe, perspektívája, hogy ne a szegénységre kelljen nevelnie a gyerekeit.

A csökkentlátó József sem azért jött hozzám, hogy pornót nézzen, hanem azért, hogy munkára tudja használni a gépét.

És sorolhatnám azokat az egyéni sorsokat, amikbe az átlag, önmagából kiinduló, az Internetet a pornóval azonosító felhasználók felfogni sem képesek, mert nem és kész. Nem feladatuk, nem felelősségük. El is nézem nekik, hogy nem értenek hozzá.

De amikor egy vállalkozó megtanul az ügyfelei fejével gondolkodni, és szembesül egy ilyen dologgal, akkor nem magáért aggódik. Hanem azokért, akik valaha hozzá fordultak segítségért.

Minden nálunk tanult írónak azt javasoljuk, hogy csinálj blogot, és azonnal kezdj el publikálni. Majd ezen túl hozzátesszük azt is, hogy „kérdezd meg mellé adótanácsadódat is”.

Annak idején, mikor én kezdtem Internetezni, az 1 GB, az egy felfoghatatlanul hatalmas  mértékegység volt, kizárólag a rekordok könyvéből hallottunk róla.
Ma ez egy mindennapos mennyiség, ami pillanatok alatt összegyűlik a weboldalakon való böngészéssel, információkereséssel, tanulással, a távol élő nagymamának elküldött három-négy, az unokákról készült fotóval.

A világ más részein – és látszólag nálunk is – felismerték, hogy az egyének felzárkóztatásának, és leszakadásuk megakadályozásának  legkiválóbb módszer az internetre való felcsatlakozás.

Nyomornegyedeket lehet hosszútávon kiszakítani a gödör aljáról úgy, hogy a gyerekeknek internetet adnak. Az államok többsége ezt a törekvést igyekszik támogatni, hiszen ez OLCSÓ és önműködő.

Itt, nálunk akadályozzák ezt a mechanizmust. Az egy forint adó is pontosan egy forinttal lenne több az elfogadhatónál.

Az, hogy százezer ember ment ki az utcára tegnap, az nem azért volt, mert fáj nekik havi 700 forint – a legjobb forgatókönyv alapján számolva -, hanem azért, mert Magyarország homlokegyenest a világ forgási iránya ellen megy ezzel az adóval, és ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Merthogy volt előtte már jó néhány.

Ez úton jelentem be, hogy adó ide vagy oda, hamarosan LESZ online modulja a jobb agyféltekés kreatív írás tanfolyamoknak, biztosítjuk a becsatlakozást azok számára, akik így szeretnék megtanulni a kreatív írást, és mi a világ forgásirányával egy irányba haladunk, mert meg vagyunk róla győződve, hogy az a jó irány.
Ez a projekt nem jöhetett volna létre netadóval:

Petei


Ezt a történetet Marci találta ki, és én írtam meg:

Petei, a Harmadik galaxis, Tizenötös bolygójának egykori lakója, éppen munkát keresett a Földön. Még csak néhány hónapja élt itt a családjával – Apjával, Anyjával, és kistestvérével. A saját bolygójukról el kellett menekülniük, mert azt betolakodók foglalták el. Petei és családja a Földet tekintették új otthonuknak.

Mikor ide érkeztek, Petei és családja még húsevők voltak, és fogalmuk sem volt arról, hogy növényeket is lehet enni. Egy nap, mikor Petei lenyelt egy mezei pockot, későn vette észre, hogy a pocok bundájára tapadt fűszálat is bekebelezte. Már nem tudta kiköpni, ezért hagyta, hadd csússzon le a fű is a torkán. Tartott tőle, hogy mérgező, de kiderült, hogy nem mérgező a növény, sőt, valami fantasztikus dolgot is eredményezett. A füves pocok elfogyasztása után, Petei éppen hazafelé tartott a mezőről, ahol rendszeresen rágcsálókra vadászott, és az egyik rög átugrása közben arra gondolt, hogy milyen könnyű lenne az élete, ha tudna repülni. Összeszorította rövid lábait, és egy pillanatra elképzelte, milyen érzés lehet elrugaszkodni a talajtól.

És láss csodát, ebben a pillanatban felemelkedett, és jó pár métert haladt előre a levegőben, pontosan úgy ahogy lelki szemei előtt látta.

Onnantól kezdve Petei tudott repülni. Soha többé nem evett állatokat, csak növényeket. A családja megdöbbenéssel tapasztalta, hogy ha ők is növényt esznek, akkor ők is tudnak repülni. Metei, Petei kistestvére még elég ügyetlen volt, de ez nem csoda, még járni is alig tudott.

Érdekesen néztek ki, ahogy közösen repültek: Petei piros volt, mint egy pöttyös lapba, pöttyök nélkül, Metei kék volt, mint a búzavirág, Anya és Apa pedig már rozsdavörösbe hajló színben pompáztak, mert a Harmadik galaxis Tizenötös bolygóján mindenkinek ahhoz igazodott a színe, ahány éves volt.

Olyanok voltak így, mintha négy, nagy kerek léggömb elszabadult volna, és közrefogták volna legkisebb, világoskék társukat.

Ott kezdtem a történetet, hogy Petei munkát keresett éppen.

A család gyorsan rájött, hogy ezen a fejletlen Föld bolygón ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon, pénzre van szükség. A pénzt pedig leginkább munkával lehet megszerezni. Petei imádta az embereket. Mindig csodálattal figyelte esetlen mozgásukat, és megbűvölten hallgatta karattyoló beszédüket. Ők, a Tizenötös bolygón, gondolatátvitellel „beszéltek” egymással, de itt a Földön gyorsan megtanulták az emberi nyelveket. Ez úgy történt, hogy Petei, egy kirakatban televíziókat látott, megállt előttük, és hosszasan nézte őket. Egy földi fél óra alatt megtanulta a világnyelveket, majd hazatérve pillanatok alatt megtanította ezekre a családját is. Vicces volt, ahogy Metei – ő lévén a legkisebb – mindent kicsit selypítve mondott, mint az embergyerekek.

Petei olyan munkát keresett, aminek a segítségével mindig az emberek közelében lehet. Úgy döntött, hogy pincér lesz.
Kinézett magának egy nagy forgalmú éttermet, és egy délelőtti, vendégektől még mentes órán bekopogott az étteremvezetőhöz.

-        Jó napot kívánot, Petei vagyok, én munkát keresek, Önök pedig pincért. Szeretnék itt dolgozni!

Az étteremvezető majdnem leesett a székről, amikor meglátta ezt a fura, piros plüssmacira hasonlító kis lényt az irodájában, de azon még jobban meglepődött, mikor a kis lény megszólalt, piros bundájából kivillantak hófehér fogai, és anyanyelvi szinten beszélve, munkát kért.

Az étteremvezető rájött, hogy biztosan álmodik. De az álom nem akart szűnni, a piros plüssmaci kitartóan nézte őt apró gombszemeivel. Sőt, jól láthatóan topogott is az egyik lábával, miközben karjait kissé idegesen keresztbe fonta maga előtt.

-        Khm… uram, minden rendben? – Kérdezte a piros plüssmedvének látszó Petei.

-        Ez lehetetlen! – hebegte az étteremvezető.

-        Uram, ne mondja azt, hogy lehetetlen, amíg ki nem próbálta, milyen munkaerő vagyok. Biztosíthatom, hogy meg lesz velem elégedve! – erősködött Petei.

-        Neeem, nem azt mondom! Jaj, biztos megőrültem! – az étteremvezető úgy döntött, hogy inkább marad az álom-verzió mellett, az majd legalább elmúlik. És úgy is döntött, hogy ha már álom, akkor bármit szabad. Ezért megacélozta lelkét, és így szólt:

-        Rendben, egy próbát megér kedves… öhm…

-        Petei – segítette ki Petei.

-        Ohh, igen, szóval próbáljuk meg ma, délután egy órakor, a csúcsidőben, hogy mire képes kisbarátom!

Úgy is lett. Petei dél után, az ebédidő csúcsforgalmában munkába állt, mint pincér. A konyhán és a kollégák nem fogadták kitörő örömmel. Egyikük kajánul megjegyezte, hogy érdemes lenne Peteire egy sárga villogót szerelni, mivel a térdig érő testmagasságával elég veszélyes tud lenni, még a végén valaki keresztülesik rajta. De Petei nem törődött az ilyen beszólásokkal, már pontosan tudta, hogyan fogja maga mellé állítani az ebédelő közönséget.

Elkezdtek szállingózni a vendégek. Petei apró, rövid lábain odasurrant az asztalukhoz, és felvette a rendeléseket. Gyorsan megtelt az étterem, volt munka bőven. De Petei hősiesen helytállt. Az étteremvezető és a kollégák árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, de nem találtak fogást rajta. A probléma ott kezdődött, amikor készen lettek az ételek, és ezeket ki is kellett hordani a vendégeknek.

Petei erre a pillanatra tartogatta a meglepetését.

Besurrant a konyhára, az ételkiadó pulthoz, majd összeszorította a lábát, és felemelkedett a levegőbe. Az ételkiadó inas tátott szájjal figyelte, majd Petei rövid karjaira tornyozta a sok-sok tányért. Ő egy pillangó kecsességével nekiszállt a lengőajtónak, amitől az szélesen kicsapódott, és repült tovább a vendégek asztalai felé. A levegőből, játszi könnyedséggel pakolta le a tányérokat az éhes emberek elé, akik tapssal köszönték meg mutatványát.

Többé nem volt kérdés senki számára: Peteit a Harmadik galaxis Tizenötös bolygójának, és a Tejútrendszer Föld nevű bolygójának Istene is pincérnek teremtette.

Magántanulói tapasztalataink


Őszintén szólva, vissza kellett néznem, hogy hol hagytam abba az iskolai sztorinkat, mert annyi minden történt velünk, és annyi minden van a fejemben, hogy már nem emlékeztem, melyik volt az utolsó, írásba öntött epizód.

Itt vannak összesítve az eddigi tapasztalataink: hagyományos általános iskoláról, Waldorf iskoláról, a Waldorf-világról, magántanulói közösségről, mini Summerhill-ről, meg mindenről, ami ezekhez kapcsolódik.
http://www.vidirita.com/iskola-2/iskolarol-szolo-cikkek-gyujtemenye/

A legutolsó poszt – november 8-án – arról szólt, hogy Marci magántanulói közösségben tanul Bencével, tanulótársával, és Attila bácsival, aki értelemszerűen a tanító bácsi.

Nos, 2013. november 8-a óta ismét fordult velünk a kerék – vagy élet, vagy Univerzum, vagy sors, ki hogyan nevezi -, ugyanis az történt, hogy december közepére elfogytunk… Lelkileg, fizikailag, lendületileg, anyagilag, de még az autói is kezdte bemondani az unalmast…

Ennek IS vége

A decembert megelőző kb. másfél év fáradtsága, a rengeteg küzdelem, az új utak keresése, megtalálása, megnyugvás, majd újabb bizonytalanságok ekkor már nem voltak jellemzőek, de a hatalmas hajrában nem is lettek feldolgozva annak idején, és amikor azt éreztem, hogy egyre fáradtabban visszük Marcit Veresegyházra, a magántanulói közösségbe, akkor már tényleg mindenből elegem lett. Még magamból is.

Állandóan az kongott a fejemben, hogy „Eleve magántanulónak akartad, nem? Most miért is nem AZ igazából?”
Megint csak nem könnyű napok – az ember azt hinné, hogy ezekhez a szituációkhoz hozzá lehet szokni, meg lehet edződni, de most már tudom, hogy nem, nem lehet edződni, egyszer csak valahonnan megérkezik a számla a túlfogyasztásért… –  után úgy döntöttünk, hogy álljunk parkoló pályára ezzel a magántanulói közösséggel kapcsolatban, és csináljuk úgy tovább, ahogy az a magántanulóság „nagykönyvében” meg van írva: otthon, egyedül, magunknak kitalálva a rendszert, a módszert, a ritmust, az elvárást, a mindent.

Ez december 13-án volt, de persze sírtam pár napot előtte is, utána is. A másik családdal és Attila bácsival már nem is tudom, hogyan közöltük a döntésünket, ha jól emlékszem, a férjemre bíztam Attilát, a másik anyukával pedig én beszéltem telefonon. Azt nem tudom mit, mert valahogy kiesett ez az epizód. Nagyon igyekeztem előre nézni, mert ezt a pillanatot egyáltalán nem akartam megélni a teljes valójában… Nagyon rossz volt feladni a terveket, bár akkor még csak úgy volt, hogy félre tesszük egy időre a napi 100 kilométeres eljárogatást, pihenünk, aztán meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok.
És persze borzalmas érzés volt kényszerűen eltávolodni azoktól, akik hónapok óta az életünk részei voltak, és hosszú távra terveztünk együtt.
Marci sem rajongott az ötletért természetesen, de mivel úgyis jött a karácsony, meg a szünet, ő úgy értékelte, hogy ez a távolság most nagyon átmeneti, tehát nyugodt volt. Aztán meg már észre sem vette, amikor átcsúsztunk abba a fázisba, hogy ez most már mindig így marad…

Persze, most minden okos és előrelátó ember megmondhatja, hogy „én ezt előre tudtam, hogy ez lesz”, hiszen Veresegyház mindig is messze volt, és mi is tudtuk. De közben folyamatosan agyaltunk más lehetőségeken, ami mindkét családnak és Attila bácsinak is jó hely lenne, mondjuk kicsit közelebb hozzánk, vagy nagyobb hely lenne, amire lehet majd építkezni a jövőben, és közben kerestük a kis magántanulótársakat is, akik jöttek ugyan, de aztán vissza is fordultak.

Az elmélet és a gyakorlat közti távolság

A mini Summerhill elméletben jó pár családnak tetszett, de a gyakorlatban hátrahőköltek tőle. Arra lett volna igényük leginkább, hogy a gyermekük kis létszámú közösségben, de gyakorlatilag ugyanolyan ritmusban és elvárások mentén legyen nyomás alatt tartva, mint egy normál iskolában.
Legyen ugyanaz, csak kicsit lazább – volt a gondolatuk, és ez érthető is, ha jól belegondolunk. Nem mindenki olyan partizánalkat, mint mi.
Érdekes volt rádöbbenni arra, hogy az érdeklődő szülők nem bíztak még az iskolában, ami közben a Báró Wesselényi Miklós Alapítványi Általános Iskola nevet kapta, és új kuratóriumi elnöke is lett az iskolát fenntartó alapítványnak, mégpedig szerénységem…
Minden pillanatban éreztem, hogy mennyire nehéz volt kommunikálni azt, hogy „a magántanulói közösség egy fantasztikus megoldás, itt vannak a minták”, merthogy nem volt minta, csak mi voltunk, mi is kísérleti jelleggel, teszt-üzemben. A bizalom pedig még törvényszerűen hiányzott a szülőkből, hiszen az iskola alig 3 hónapos volt még akkoriban, és ezzel még nem nagyon lehetett villogni. (Persze, ha tudnák, hogy 20 éve működő iskolák is pillanatok alatt lerántják a rolót, akkor a bizalom kérdése kicsit másképp is alakulhatna, de a szülőknek nem dolguk ilyesmikről tudni. De néha álmodom arról, hogy jó lenne, ha mégis csak tájékozottak lennének iskolaüzemeltetés témában is, de ezt majd egy másik cikkben kifejtem.)

Így aztán több család nem csatlakozott, a kísérleti kezdeményezésünk pedig beleállt a földbe, minden szempontból. Mi teljesen kifáradtunk: egyébként sincs soha szünnap az életünkben, hiszen minden napunk a munkáról szól, még a hétvégék is, mert olyan nincs, hogy legalább egy ügyfél ne írna levelet, vagy ne telefonálna mondjuk vasárnap délután, de a tavalyi nyár az valami katasztrófa volt. Egy pillanat nyugalmunk sem volt, még akkor sem, mikor – szakítva az addigi hagyományainkkal – kétszer is nyaralni mentünk.

Állandóan ez volt a téma:

  • mi lesz az iskolával (a Waldorffal),
  • mi lesz Marcival,
  • hol keressünk másik iskolát,
  • mit írjak azoknak a másik iskoláknak, hogy odafigyeljenek ránk,
  • mit találjunk ki, ami előremutató lenne,
  • csináljuk esetleg vissza az egészet, és menjen Marci az államiba?
  • hogyan szerezzünk még gyereket?
  • ha nem jön több gyerek, meddig tudjuk fenntartani ezt az állapotot majd?
  • most akkor tényleg belevágunk, vagy nem?

Nemcsak fárasztó, de egy idő után unalmas is tud lenni az, ha  mindig ugyanazon kattog az ember agya, és a nyár erről szólt: katt-katt-katt.
Decemberre jött ki rajtunk a nyári fáradtság.

A vizsga

Nos, eljött az év vége, a december, az ünnepek, és Marci klasszikusan otthon tanuló magántanulóvá vált. Ami azért volt különösen izgalmas, mert január 11-én volt a félévi vizsga az iskolában. Tehát az a törekvésünk, hogy majd pihenünk kicsit, meg lazítunk, az pont nem valósult meg, mert azon a szép januári szombati napon leutaztunk Pécselyre, és a gyerek beült vizsgázni.

A vizsga úgy nézett ki, hogy valamikor 10 óra körül odaértünk, Marcit beinvitálták a terembe, beszélgettünk pár szót a pedagógusokkal, majd azt vettük észre, hogy Marci már ül be a padba, előtte vizsgafeladatok, és nekikezd megoldani, bár az arcán látszott, hogy „hát nem pont erről volt szó, de mindegy” ;). Konkrétan fogalma sem volt arról, hogy mi az, hogy vizsga, mert nem az a fajta szülő vagyok, aki ezzel halálra szekálná a gyerekét, az iskolánk meg pont nem az az iskola, amelyik azt akarná, hogy a vizsgáktól kifeküdjenek a szülők a gyerekeikkel együtt. Már csak a légkör miatt sem volt érdemes stresszelni előre, hiszen a tanítók és az igazgatónő azzal kezdték minden gyereknél, hogy „gyere csak, beszélgessünk!” A gyerek el is felejtette rögtön, hogy vizsga van.

Ezek után mi kiültünk a többi szülővel a tornaterembe beszélgetni, előadásokat hallgatni, és Marci kb. fél1-kor került elő a teremből, de csak azért, mert a kabátját kereste, és már rohant is ki játszani.
Alig volt egy pillanat megkérdezni: – Hééé! És a vizsga?
Mire visszaszólt a válla fölött: Az jó volt!

Elég gyakran vágok megrökönyödött arcot, de az biztos, hogy az adott pillanatbeli arcberendezésem vitte a pálmát rendesen, kár, hogy nem készült rólam fotó.

Jó volt… a vizsga… Miféle vizsga lehet jó? Mi a fene? Lehet, hogy közben átment egy másik terembe?

Aztán kiderült, hogy a vizsgája úgy zajlott, hogy a feladatlapokat egyedül igyekezett megoldani, és amikor olyanhoz ért, ami szerinte nehéz volt, akkor közölte, hogy ő ezt saaaaajnos még nem tanulta. Aztán Gabi néni, vagy Zoli bácsi szépen kihozták belől, hogy de bizony, nemhogy tanulta már, de még tudja is! Amit meg tényleg nem tudott jól vagy elég alaposan, arról kaptunk egy listát, hogy ezeken a területeken akár nyugodtan visszamehetünk az elsős anyagra, újra átvenni azt, elmélyíteni a tudást, a készséget, a rutint, aztán így haladjunk előre, stb.

Tehát jó élményekkel jöttünk haza, egy vizsgaszerető gyerekkel ;).

A félévi vizsga után jött igazából az igazi magántanulóság.

Az új úton

Nagy vehemenciával vetettük bele magunkat az új életünkbe. Végre addig alhattunk reggel, ameddig akartunk, végre nem kellett egyetlen estét sem azzal a paranccsal lezárni, hogy „feküdj már le a jó ég áldjon meg, reggel kelünk!”, akkorra időzítettük a tanulást, amikorra akartuk, és ha kihagytunk egy két napot, akkor nem dőlt össze a világ.

Kipróbáltuk eleinte azt a módszert, hogy egyik héten csak egy valamivel foglalkozunk – pl. magyarból olvasással, írással és nyelvtannal -, a másik héten meg csak valami mással – történetesen matematikával.
Vettünk néhány számítógépes oktatóanyagot, amik nagyon elvontnak bizonyultak, és bár elméleti szinten értette Marci a lényeget, de a gyakorlatban használni a tudást már nagyon nehezére esett. Ismétlésre kiválóak ezek a programok, de új tudás elsajátítására nagyon kevesek – legalábbis szerintem, meg legalábbis nekünk.
Gyorsan kialakultak az „én ezt nem szeretem”, meg a „najó, ezt hajlandó vagyok szeretni” témakörök, és azt vettem észre Marcinál, hogy körülbelül 5 percenként sikerélményre van szüksége. Nahát, milyen érdekes… Nemrég németül kezdtem tanulni, és azt figyeltem meg, hogy ha 10 percenként nincs pozitív élményem, akkor legszívesebben örökre abbahagynám a tanulást.

Most már biztos, hogy Marci az én fiam, tutira nem cserélték el a kórházban – igazoltam vissza magamnak a tényt. ;) (egyébként se tudták volna elcserélni, mert egy pillanatra sem engedtem el magam mellől).

Pár hét után azt figyeltem meg, hogy ez az ún. epochális, vagyis tantárgyanként szétválasztott módszer Marcinak nem jó. Ha kihagy egy hetet a matekból, amikor újra felvesszük a szálat, akkor az első napon újra át kell vennünk az előző etapot, és képes NEM ÉRTENI azt, amit előtte két héttel kent-vágott.

Na, ekkor úgy döntöttem, hogy nem válogatjuk szét a tantárgyakat, maximum naponként, de hetekre nem hagyunk ki semmit, hanem párhuzamosan haladunk mindennel.

Viszont nem lehetett nem észrevenni, hogy a magyar hihetetlenül belódult nála. Egy A/3-as lapra felírtam a teljes magyar ABC-t írott kis betűkkel – nemrég vettem észre, hogy a ly kimaradt róla, ejnye ;) – és kitettem az asztala fölé a falra. Eleinte, míg ő azt gondolta magáról, hogy nem tud folyóírással írni, gyakran feltekingetett rá, de pár hét alatt már eljutott oda, hogy eszébe sem jut felnézni, hogy hogyan kell írni pl. a b betűt. De kellett a mankó, a biztonságérzet miatt is, hiszen óriási jelentősége van annak, hogy mit gondolunk magunkról bizonyos dolgok esetén. Ha azt gondoljuk, hogy segítséggel bármire képesek vagyunk, akkor miért ne lehetne ott a segítség? Szentgyörgyi Albert mondta, hogy a könyvek nem arra vannak, hogy megtanuljuk a tartalmukat, hanem arra, hogy tudjuk, hol kell keresni az információt… Nálunk ez a hozzáállás alapvetően.

Azt vettem észre, hogy elkezdett a magyar nyelv szabályszerűségeire ráérezni. Pl. észrevette, hogy a szavak végén az ő mindig hosszú. Aztán már együtt figyeltük, hogy mi a helyzet a ű-vel, ú-val. Ez tananyag második osztályban, és egy figyelmes gyerek, aki pont nem kívánja a háta közepére az olvasást, felfedez ilyen szabályszerűségeket.
A ly-j viszonyát is remekül érti, nyilván sok szóval kell ahhoz találkoznia, hogy soha többé ne ejtsen hibát, de amikor meséltem neki, hogy a szövegszerkesztőkben van helyesírás ellenőrző és kijavító modul a FELNŐTTEKNEK IS, akkor hallani kellett volna, mekkorát kacagott!

Elvégre nem ő az első ember a Földön, aki nem tud minden nyelvtani szabályt fejben tartani, és azt az élete minden pillanatában maradéktalanul és hiánytalanul előhívni.

Az, hogy  belendült a magyarral, az abból a szempontból érdekes, hogy közben úgy tolta el magától a matekot. Méregetni imád, és mindent imád megszámolni – még írás közben a szavakban található betűk számát is -, de csak úgy matekozni bele a vakvilágba, na, azt nem szereti, bármennyire is aranyosan és gyerekbarát módon közelítjük meg a témát. Így a matekot nehezebben vesszük elő, és lassabban haladunk vele, cserében magyarból nagyon elégedettek lehetünk úgy, és nemcsak, hogy jól ír, de láss csodát: SZÉPEN is ír. Jellegzetesen Marcisan dőlnek a betűi, egyértelműen egyedivé alakul az írásképe. Ez ajándék, én úgy gondolom. Meg az is, hogy ebben az iskolában senki nem hisztizik azon, hogy „jaaaaj, hát nem ír gyöngybetűkkel a gyerek!”

Környezetből az van, hogy ő tanít engem.

Ami nálunk ugyebár plusz, az a számítástechnika. Én azt tapasztalom, hogy minden gyereknek kiváló érzéke van a számítógépekhez, de Marci azért nem most kezdte, és döbbenetes dolgokat csinál a géppel, a gépen. 1.5 évesen már játszott, és 3 évesen saját brutálerős gépe volt. A gépen sakkozik, a gépen ír, a gépen olvas, a gépen old meg logikai feladatokat, és a Mozaik kiadó webalkalmazásait is szereti.

Ja, bocsánat, az a praktikus információ kimaradt eddig, hogy feltankoltam magunkat Mozaik Kiadós könyvekkel, munkafüzetekkel, feladatlapokkal, és regisztráltam az oldalukon is. A tanmenetet is onnan néztem le, és utána egyeztettünk a tanítónénivel, Gabival, hogy mik lesznek a vizsgakövetelmények.
Bármilyen módon is akar haladni a család, szerintem a Mozaikos kiadványokkal minden tervet és kivitelezési módot tartani lehet egész évben!

Hogyan néz ki a napirendünk, mikor tanulunk?

Hát, először is, nálunk mindenki későn kel, általában én vagyok a legkorábban ébredő, mert ilyenkor tudok nyugodtan írni. A gyerekek fél11 körül jönnek elő, elmesélik mit álmodtak – Luca mindig csigásat ;) -, mindenki felöltözik, reggelizik, magához tér, majd kb. 13-14 óra magasságában előkerül a könyv, a munkafüzet, és másfél-két óra alatt végigvesszük, ami aznap érdekességként hat.
Van, hogy ez csak egyetlen óra, van, hogy több mint kettő, de ez utóbbi esetben akkor biztosan két részletbe szedjük szét.

Marci figyelmében kb. 20-30 percenként van egy mélypont, amikor ásítozik, egyik pillanatról a másikra megunja azt, amit csinál, ilyenkor felpattan, fut egy kört a házban, majd visszaül és folytatja tovább. Vagy iszik pár kortyot, vagy eszik, vagy elmesél egy sztorit, ami már feszíti szét a fejét.

Eleinte próbáltam nagyon szigorúan komolyan venni a haladási ütemet, főleg, hogy a betűket átismételtük első osztálytól kezdve, meg átvettük az elsős olvasókönyveket teljes egészében, és eleinte fogalmam sem volt, hogy hogyan tudunk majd haladni, de aztán pár hét után lelazultam, mert pl. nyelvtanból annyira gyorsan rájön az összefüggésekre, hogy sem magyarázni nem kell, az öncélú gyakorlást, meg nem kell túlzásba vinni, hiszen nem egy 25 fős közösség egyhuszonötöd része a gyerek, hanem teljes figyelmet kap. Nem kell 10 feladatot megcsinálni ahhoz, hogy az egyiknél végre ráérezzen, hogy „jaaaa, hogy ezt így kell, mert a padtársamról végre le tudtam nézni…”, hanem elég két-három feladat is. A többit átbeszéljük, és ha van kedve, megcsinálja a feladatot, ha nincs kedve, akkor nem.

A mateknál viszont nagyon sokat kell gyakorolni. Bár vannak felnőttek, akik ma sem tudják a szorzótáblát, azért ez szerintem egy fontos része az alapoknak, szóval ebben nincs apelláta. Ugyanígy az osztásnál sem, meg a többi alapkészségnél sem.

Azt viszont mai napig nem tudom megérteni, hogy ki találta ki a deciméter fogalmát!
Tegye már fel a kezét az, aki 56 centiméter helyett 5 deciméter és 6 centimétert mond, amikor pl. gyereke születik!

A szigorúbb, kezdeti otthon-magántanulós időszakban is megfigyeltem már azt, hogy a gyerek érdeklődése jóval tágabb, mint pl. a korosztályának szánt tananyag, de voltam olyan buta, hogy ezekben a hetekben jó pár kérdésére azt mondtam, hogy „kicsikém, ezt majd 6. osztályban fogod tanulni, én ezt most nem tudom neked elmagyarázni”.

Aztán ahogy sikerült lazábbra vennem az ütemezéssel kapcsolatos elvárásaimat, úgy álltam rá arra, hogy ha kérdez valamit, aminek semmi köze sem a tananyaghoz, sem a korának megfelelő érdeklődési körhöz, sem az egyéniségéhez nem passzolt eddig, de éppen valahogy előjött valahonnan az igény az információra, akkor én bizony megpróbálok válaszolni, és elmagyarázni, teljes erőbedobással, még akkor is, ha tudom, hogy egy-két év múlva ez tananyag lesz.

Van olyan, hogy a magyarázat közben félbeszakít, hogy köszi, ennyi elég volt, már nem is érdekel, mert mondjuk ő is valami egyszerűbb válaszra számított volna, de van, hogy együtt nézünk utána az interneten dolgoknak. Pl. amit fél napon keresztül nyomoztunk, az a Komodói sárkányok élőhelye, fejlődése, és bármi, amit meg lehet róluk tudni. De az is előfordul, hogy ő néz utána egyedül (szigorú szülőfelügyeleti szoftver van a gépén).

Összegezve a tanulási rendünk olyan, hogy leginkább minden napra jut tanulni való, amit én koordinálok, az meg, amit közben magára szed, az végtelen mennyiségű, és egyelőre struktúrálatlannak tűnik, de minden nap rácsodálkozunk, hogy „jééé, ezt meg honnan tudja?”, illetve én biztosan megkérdezem naponta kétszer, hogy „ezt honnan tudtad?” És akkor elmondja, hogy látta egy videóban a neten, vagy egy idiótának tűnő mesében, amiről fogalmunk sincs, hogy miért szereti, de ezek szerint kiszedi ezekből is a hasznos információkat.

Most akkor ez a Kánaán?

Marci személyisége rengeteget tisztult mostanában. Ért. Ez biztos életkori sajátosság is, de nagyon jót tesz neki, hogy nincsenek napi hatalmi harcok a kortársaival, nincs jelen az életében az „én ezt úúúgy utálom, miért kell ezt csinálnom???” érzés, kiegyensúlyozott és boldog gyerek. Három éves kora óta először most télen nem volt egyszer sem beteg. Még csak náthás sem. Hízott, erősödött, már nem látszanak ki a bordái, és nagyon nagyot nőtt is.

Eddigi tapasztalataink szerint ez a legjobb megoldás neki – és nekünk, a család többi tagjának is -, de természetesen ennek is vannak árnyoldalai.
Nekem például néha eszembe jut, hogy basszus, de jó lenne, ha nem nekem kellene ezzel is foglalkozni… Valahogy meg kellene változtatni a világot, minden iskolának a Báró Wesselényi mintájára, valóban gyerekbaráttá és kellemes környezetté kellene válnia, és akkor az én gyerekem is járhatna ide a szomszédba, de nem azért, mert ezt dobta a gép, hanem azért, mert valóban ez lehetne a legjobb választás.
Szóval vannak ilyen gyenge pillanataim néha, aztán ránézek a rengetett cikk címére, amit ebben a témában írtam, meg ránézek a könyvre, amit ebben a témában írtam, és már el is múlt a gyengeség. Mert én csinálom a legjobban. Ezt is. Meg sok minden mást, ami csinálok, és amit nem adok át másnak, hogy csinálja ő. Azért csinálom én a legjobban ezt, mert én ÉRZEM Marcit a legjobban, én rezdülök vele együtt a legjobban, akár éjjel van, akár nappal.
Nem minden gyereknek van erre szüksége, és nem minden anyának van erre szüksége, de mi ilyenek vagyunk, és plusz kihívásokat, meg plusz felelősséget vállaltunk ezzel a megoldással.
(Ja, erről jut eszembe, Marci ezt kérdezte tegnap: anya, mi az , hogy felelősségteljes gondolkodás? Na, ettől teljesen paff voltam, hiszen ezt felnőtteknek is kell tanítani, ő meg 8 évesen ilyeneket kérdez…)

És akkor Marci árnyékos oldala:  ő sokkal többet szeretne gyerekekkel együtt lenni. Naponta. Mármint egész nap. Visszasírja a kis közösséget Bencével, visszasírja a Waldorfot, sőt, még az államit is visszasírja néha, mert ott vannak gyerekek, sőt a piszok még az ovit is visszasírja, ahova reggelente kombájnnal kellett elvontatni! Nagy tanulság ez mindenkinek.

Tartja a kapcsolatot néhány régi iskolatársával, és van, akivel rendszeresen össze is járnak, csak ugye az a baj, hogy más iskolába járó gyerekek nem érnek rá néhány naponta összejárni, mert annyit kell tanulniuk az iskola után… Vagy épp másnap korán kell kelniük, stb., stb.
Szóval, Marcinak az lenne a jó, ha minden nap tudna egy csomót bandázni, de ahhoz kicsi, hogy kiengedjem a tizenévesek közé, meg amúgy itt felénk egyébként is „legendásak” ezek a gyerekbandák, úgyhogy egyelőre ad-hoc megoldások vannak, semmi rendszeresség nincs ezen a területen.

A veresi kitérő miatt nem lett beíratva szakkörre, vagy sportkörbe, ezt a következő tanévtől orvosolni fogjuk, most meg már jön a nyár, medencés bulik, kertipartik, baráti hétvégi összejövetelek sok-sok gyerekkel, majdcsak elleszünk valahogy ;).

Hát, így „röviden” ennyi.

Vidi Rita

A magántanulók iskoláját itt találod>>

Magántanulói kérelem – bármikor jól jöhet még>> - mintának is használható más iskolába

Beiratkozási információk a Báró Wesselényibe>>

Június 13-tól nagyon rosszul járhatsz, ha erre nem figyelsz!


2014. június 13-án lép hatályba A Kormány 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelete a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól, amely részletesen tárgyalja a szerződések tartalmi és formai követelményeit is, és hosszan taglalja a fogyasztók megváltozó, június 13-a után hatályos elállási és egyéb jogait. Ha azt mondom, hogy a fogyasztóknak több lesz a joguk, mint a folyamatosan kockázatokat vállaló vállalkozásoknak, akkor enyhén és igen visszafogottan fejeztem ki magam.

A Közlönyt, amiben kihirdették, itt lehet megtekinteni (és letölteni).

http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK14030.pdf

Azt javaslom, hogy olvasd át többször is, és közben jegyzetelj, hogy mi mindent kell elintézned, beiktatnod, feltöltened, beállítanod az oldalon, ahol megrendeléseket is fogadsz; illetve írd meg előre a sablonleveleket, amiket küldened kell majd az ügyfeleknek, plusz találd ki a részletes ügyféltájékoztatót, mert ha ez hiányzik az oldaladról, akkor a vevők alap, 14 napos elállási joga azonnal felugrik 12 hónapra!

Továbbá azt is javaslom, hogy olvasd el figyelmesen elsőre a 29. §-t is, hátha kicsit megkönnyebbülsz, hogy talán a jövőben nem használják majd az ügyfelek bankautomatának a vállalkozásodat.

Ha nem igazodsz el egyedül, ha fogalmad sincs, most mihez kezdj, vagy egyszerűen csak nem érted az egészet, akkor jobb, ha nagyon gyorsan keresel egy hozzáértő ügyvédet, mert 13-a után nincs apelláta, ha valamit nem jól csinálsz, szembesülhetsz a 12 hónapos elállási joggal…

Jó munkát, gondolom kellett ez neked is, mint púp a hátadra ;).

Rita
vállalkozást tervezőknek