Vidi Rita

HősNők Blogok

Csak mondja valaki, hogy rossz az, ha rossz az idő…

Szombaton, a borongós időben mi mást is csinálhattam volna, mint dolgoztam. Teljesen véletlenül, egy, a férjemmel folytatott, kötetlen beszélgetés kapcsán jutott eszembe a HősNők Blogok ötlete: összegyűjteni egy közösségi bloghálózatba a nőknek szóló oldalak/blogok író(nő)it.

A tervet a gyors megvalósítás lépései követték: kikutattam, hogyan lehet ezt automatizálni, megvettem hozzá a szoftvert, megírtam a toborzó szöveget, összegyűjtöttem minden szükséges adatot, információt, aztán csak azt vettem észre, hogy már éjszaka van, úgyhogy eltettem magamat vasárnapra.

Vasárnap - miközben az online célkitűzés tanfolyamra elkezdtek gyűlni a résztvevők, ami egyébként is folyamatos gép melletti ügyeletet jelentett -, megint csak a munka mellett töltöttem a napot. Estére már addig jutottam, hogy fenn volt a HősNőkön az új sablon, bár még nagyon furán szétesve nézett ki, mert eddig azt csináltuk, hogy egy-egy cikket több kategóriába is betettünk. A sabloncserét persze megelőzte egy teljes körű adatmentés, tervek készítése.

Közben a SEO fórumon segítőt is kerestem, mert a HősNők Blogok népszerűsítéséhez szükséges RSS Box-ot nem tudtam volna egyedül megcsinálni - és bevallom őszintén, nem is akartam volna -, így aztán nemcsak én dolgoztam az új projekten, hanem egy profi programozó is.

A mai délelőttöm azzal telt, hogy több, mint 300 cikket újrakategorizáltam, és bizony 96 kategóriát leredukáltam 19-re. A kategóriatisztítás több megvilágosodással is járt: például rájöttem, hogy Vida Ági klasszikus pozitív gondolkodó :). Tudtam róla ezt eddig is, csak mindig a marketinges énje van a szemem előtt, így aztán nem tudatosodott bennem, hogy mennyire erős pozitív szemléletben.

Más megvilágosodást is adott a kategóriák tisztázása: egy külön aloldalt akartam létrehozni az egészség-betegség témában, mert úgy éreztem, hogy erről nem beszélünk eleget. De most kiderült, hogy elég sok cikket írtunk már eddig is az egészség-betegség témakörben, csak éppen összevissza voltak ezek szórva a kategóriákban.

Skultéty Andi mindig azt mondja, hogy a megújulásnak lomtalanítással és takarítással kell kezdődnie, hát tanúsíthatom, hogy ez működik a weben is!

Reggel kiküldtem a változásról szóló, újbóli regisztrációra felkérő levelemet az eddigi cikkíróknak, akik szépen el is kezdték a regisztrációkat. Hamarosan becsatornázom a rendszerbe a blogjaikat, aztán majd ezt valakinek kiadom feladatként, csak először szeretem látni a dolgok előnyeit-hátrányait, veszélyeit, stb.

Úgyhogy, most itt tartunk: egy óriási, remélhetőleg az egész magyar webet behálózó dolgot indítottam el a zord időjárás segítségével :).

Bénaságok, amiket elkövettem:

1.) A regisztráció utáni visszaigazoló oldal egy karácsonyi buliról szólt (Soós Viki detektálta, köszi Viki!)

2.) Az oldalra kirakott bannerkódok macskakörme természetesen átalakult a bejegyzésben, így az első regisztrálók kínlódtak a banner és az RSS Box kihelyezésével. Köszönöm a türelmeteket ezúton is!

3.) Addig-addig állítgattam az új sablont, míg szét nem esett az egész, és fogalmam sem volt, hogy mitől. Kétszer telepítettem újra, mire kiderült, hogy nem is kellett volna újratelepíteni, mert egy kategória beállítással volt a gond…

Még hátravan: az élesben való tesztelés, finomítás, az RSS Box szélességének kisebbre vétele (hogy minden blog oldalsávjában elférjen), és egyéb pixelezések.

Ezt a történetet meg fogom jelentetni a Hogyan váltsuk valóra vágyainkat? - című könyvemben, esettanulmányként

Interjút készítettem Barazsy Ákossal, szándékosan provokatív címmel. Szerintem a hírlevél küldő szoftverek/megoldások elterelik a figyelmet a lényegről: az ügyfelek magas szintű kiszolgálásáról.
Rengetegen próbálnak nagy tömegű levelek küldésével bevételeket szerezni, de elfelejtik, hogy nem az érdeklődők fizetnek, hanem a vevők. És persze elfelejtik azt is, hogy az értékesítés nem ér véget az eladással.

Az interjút itt olvashatod: A hírlevél küldő szoftverek alkonya - interjú

Pollner elhintette nemrég, hogy majd jól megírja, hogyan is viszonyul ő a Twitterhez, de amíg ezen igyekezetét realizálja, addig megírom én. UPDATE: tegnap már meg is írta (most kiderült, hogy nem használok RSS-t, a fene…:)).

Follow me!

Minap visszakövettem azok közül néhány embert, főleg nőket, akik engem követnek, és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy rengeteg automata köszönő privát tweetet kapok a követés után: Köszönöm, hogy követsz, figyeld a tweetjeimet, hátha te is találsz köztük érdekeset.

Basszus! Nem érdekelnek a tweetjeitek! Tudom, a Twitter amolyan egyéni hírmondó, és a valóban kuriózum friss hírektől kezdve, a bárhol fellelhető hasznos és haszontalan infókon át, a “Mit csinálsz most?” kérdésre is megérkeznek a válaszok.

Engem nem érdekel, hogy ki mennyire akar azzal hasznos tagjává válni a társadalomnak, és azzal a saját önértékelését növelni, hogy információkat oszt meg, amik esetleg jól jönnek másoknak.

Nem érdekelnek a tweetjeid, mert engem te érdekelsz!

Az érdekel, hogy mi van a tweetjeid mögött. Hogy mi célból csinálod, mit érzel közben, mikre gondolsz, mi a TE véleményed a link mögötti tartalomról, amit ajánlasz, miért ajánlod azt, hogyan jutottál el addig, hogy ajánlod.

Mindig, mindenkit leképezek a tweetjei alapján. Hidegen hagynak a friss információk, én az emberre vagyok kíváncsi. Rád. Aki buzgón twittel, és automatikusan örül, hogy ha követem.

A “Mit csinálsz most?” kérdést nagyon emberbarátinak éreztem, de amivé tesszük a Twittert, és ahogy kommunikálnak róla - mint médiaeszköz - az nem tetszik.
Továbbra is az embert fogom figyelni benned, és vedd tudomásul, hogy én sem egy két lábon járó számítógépes vírusanalizátor vagyok (egyszer a szememre vetették, hogy nem tweetelem ki a legújabb vírusmutációkat), hanem Rita, akit nagyon sok minden és nagyon sok mindenki érdekel.

Előzmények: jövő héten a hal a tortán című műsorban elég érdekes társaság fog szerepelni, olyan sztárok, akiket jogerősen elitéltek és letöltötték a büntetésüket. Többen ORTT után és egy hét elsötétítés után kiáltanak, Tóth Vera pedig a Facebook oldalán megosztotta ezzel kapcsolatos véleményét - leginkább a kereskedelmi tévék műsorközvetítésére vonatkozó tendenciákról -, ami persze kiszivárgott.

Amikor egy-egy felhördülést keltő médiaesemény után elgondolkodnak az emberek azon, hogy vajon nekik erre a mocsokra valóban igényük van, vagy csak rászoktak, mert rászoktatták őket, akkor általában az előbbire szavaznak. Nem magukból indulnak ki, hanem a tendenciákból, és fals logika alapján le is vezetik maguknak a lényeget:

Idézet egy olvasói kommentből a Velvet.hu-ról
http://velvet.hu/celeb/2009/10/09/toth_vera_nyilvanosan_ker_bocsanatot_tasnadiektol/?#c2842557

nagyon gáz, hogy erre van igény…mert azért azt lássuk be, hogy a kereskedelmi csatornák sem nyúlnának ilyen celebekhez ha arra nem volna igény! emlékeztek még a Győzike Show-ra, nem?…nahát az is egy igény hatására került be főműsoridőbe!
Verácskának azért kell behúzni a kéziféket mert különben ezek a ganék úgy kib*sznak vele, hogy soha többet fel nem áll belőle!

Tóth Vera (Forrás: www.tothvera.hu)

Az egy óriási nagy tévedés, hogy a bulvár mocsokra van igény. Elég visszamenni az időben kb. 20 évet. Az igény nem biztos, hogy  azt jelenti, hogy velünk született érzés, velünk született kívánalom az agysejtromboló műsorok iránt, mert az igény az egy “fejleszthető” valami.

Elkezdjük kicsiben szokni - 20 évvel ezelőtti újságok címlapja -, aztán egyre durvulunk, mígnem oda jutunk, hogy köztörvényes bűnözőket figyelhetünk főműsoridőben, ahogy azon élcelődnek, milyen bűnök miatt kerültek börtönbe. Ezek a folyamatok mindig csakis lépésről-lépésre zajlanak le, folyamatosan tágítva a nézők komfortzónáját. Csak nézd meg, milyen műsorok voltak 20 évvel ezelőtt, és hogyan jutottunk el eddig.

Az igény nem erre van, mert ezek ingyen vannak (ingyen = kénytelen vagy negyed óránként 8 perc reklámot nézni). Az igény arra van, amiért fizetünk is: a műholdon, kábelen érkező csatornákra, és a rajtuk futó műsorokra, mentalitásra. Az az IGÉNY. (Persze azt is kifejlesztik bennünk a reklámjaikkal, de ezekért már fizetünk, ez valódi igénykielégítés.)

Elég megnézni, hogyan terjedt el szerte a világon a kábeltévé, melyik csatorna volt az, amelyiknek farvizén a kábelszolgáltatók dollármilliós cégekké tudtak válni. Na, melyik ez a csatorna? Ki találja ki?

Ui.: Tökéletesen egyet értek Tóth Verával ebben a témában.

Végre megjelent már az a cikk a bodrogkeresztúri kilátóról, amit nem gyomorgörccsel olvastam végig.

http://nol.hu/lap/mo/20091007-kilato

Igen, ennyibe kerül néhány tíz négyzetméter terület átalakítása, a tervezés, a földmunkák, a megvalósítás minden lépése, az emberek fizetése, járulékok, és a többi.

Aki csodálkozik azon, hogy 40 millióba kerül egy 40 centis kilátó - ehelyett persze a terület rendezése került ennyibe -, az azon már ne csodálkozzon, hogy a béka valaga alatt van a pénzügyi kultúrája az országnak… Hol éltek ezek eddig?

Azt hiszik, 2 millióból megvan egy ilyen projekt? Semmi nem jó? Csak a száj-jártatás?

Matematika… Józan paraszti ész… Gondolkodás, mielőtt beszélünk… Csak ezek kellenének.

Bodrogkeresztúri kilátó - Forrás: http://07-04-14-kilato.bodrogkeresztur.fotoalbum.hu/

Van értelme annak, aminek titkolt a célja?

Az alább megfogalmazott kirohanásom pontos értelmezéséhez szükséges ennek a cikknek az elolvasása, és befogadása:

Címe: Miért nem születik annyi gyerek, amennyit szeretnénk?

http://inforadio.hu/hir/belfold/hir-305910

Ezzel kezdődik a hír: A nők és a férfiak 70%-a úgy gondolja, hogy boldogtalan lehet az, akinek nincs gyereke.

Tehát, ebből az következik, hogy a magyar emberek 70%-a, gyereke születése után, nagy valószínűséggel és folyamatosan boldognak érzi magát. Emberek, tényleg így gondoljátok?

Közben a cikk utal egy hasonló, nem régi, nemzetközi felmérésre, amelyből meg az derült ki, hogy “Zimbabwe után Magyarországon a legreménytelenebbek az emberek a jövőjüket tekintve, ráadásul úgy vélik, hogy az élet öt év múlva sem lesz jobb.”

Hát nem a gyerekek tesznek minket boldoggá? Még sincs összefüggés?

Csak azért merem ezt így felvetni, mert Kopp Mária szavait idézve, azt olvashatjuk a cikkben, hogy mindenképpen társadalmi összefogásra, szemléletváltásra, mélyebb vizsgálatokra - az iskolázottabbak miért nem merik bevállalni a tervezett gyerekeiket? - és persze állami támogatásra van szükség.

Vállalkozó vagyok, hát kimondom: az efféle felmérésekre, fórumokra, cikkekre azért van szükség, hogy az államkassza csepegtessen némi pénzt, vagy pedig értelme is van?

Már nem először írom le ezt: az efféle, negatív kicsengésű felméréseknek - és a felmérést kommunikálóknak - borzasztó a felelősségük. Amit a média közvetít, azt a néző, olvasó, készpénznek veszi. Ha megjelenik egy olyan felmérés, nyilatkozat, aminek nem az a célja, hogy informálja az olvasókat, hanem mondjuk csupán annyi, hogy a szervezet állami támogatása a jövőben is biztosítva legyen, akkor az vajon milyen gondolatokat generál az amúgy is “mondjátok meg nekem, hogy mit gondoljak” mentalitású nagyközönségben?

Nyilván, ez az ÉN problémám, az én látásmódommal nem egyező, az én céljaimnak abszolúte ellentmondó hír, rám jellemző, sajátos értelmezése.

De ezt is kijelenthetem: Kiss Rózsikának és férjének hiába ad az állam ötször ennyi támogatást a gyerekek után, nem lesznek boldogabbak, mert a boldogságot MÉG MINDIG NEM állami támogatásban mérik.

Sőt! Minél több az állami támogatás, és annak a reménye, hogy talán majd lehet még több is, annál boldogtalanabb az egyén, mivel kiszolgáltatottabbá is válik. A boldogságunk legnagyobb gátja a kiszolgáltatottság érzése. Akkor is, ha valami jó dologra várunk.

Hát ennyi a véleményem az állami támogatásokról, és a magatartástudományi kutatásokról. Nyilván hasznosak.. Valamire.. De, hogy nem azoknak, akikRŐL szól, az biztos!

Ő még boldognak számít?

Olvasom az alábbi cikket a Népszabadság Online-on, és nem értem, mit nem értenek!

A boldogság nem az élettel való elégedettség érzése, és minden ilyen átfogó felmérés becsapja az embereket: a rosszul feltett kérdések nemcsak rossz válaszokat generálnak, hanem rossz az üzenetük is!

A boldogtalansági tényezőhöz semmi köze az emancipációnak, még ha az időtengelyben látszik is némi összefüggés. A nők agyában kell keresni az okokat, a megoldásokat viszont mindenkinek magában kell megtalálnia.

Íme a Népszabadásg Online cikke: Boldogtalan nők

Drága Nők!
Ne dőljetek be az efféle felméréseknek, ezek nem adnak jogot arra, hogy boldogtalanságotok visszaigazolást kapjon!
Tessék tenni azért a boldogságért, nem nehéz, csak sok lépésből áll! (További információk a HősNők.hu oldalon)

Mi nem ezzel foglalkozunk :)

Ma egy új nagykerben jártam, mármint számomra új. Elkápráztatott a méret, hogy aztán az utána következő tapasztalatom ellent mondjon az első benyomásnak.

Van egy kedvenc nagykerünk, kezdetektől tőlünk rendelünk, mert a kiszállítási feltételeik verhetetlenek, és nagyon jó minőségű termékeket forgalmaznak. Nem kapható náluk az égvilágon minden márka, de jó márkák, nívós, minőségi termékek és szolgáltatások jellemzik az üzletet, úgy összességében.

Ma eljutottam a sokkal híresebb, régebbi, ugyanakkor már első ránézésre is kissé zűrösebb, másik nagykerhez.

Ültünk egy darabig, mert szervizelésre is vittünk vissza termékeket, és azok cseréje nem olyan gyors ám, mint lehetne…

Az első, amit láttam, az a szerviz volt, amire azt mondtam, hogy: Wáó, mekkora! Aztán ennyi is volt az ámulat.

Baromi nagy légtér, néhány lézengő szervizessel. Volt egy pultsor, addig még rendezett is volt valamennyire a dolog, na de ami mögötte volt… Hát, igen, használt alkatrészek esetében, szervizelésre váró számítógépes termékeknél előfordulhat az összevisszaság, hiszen ezek nem könyvek, vagy dobozok, amiket szépen egymásra lehetne pakolni, hanem minden kütyü más és más formájú és típusú, így igazán rendszert nehéz belevinni RÁNÉZÉSRE.

Remélhetőleg, úgy egyébként volt benne rendszer.

Kb. 6 alkalmazottat számoltam össze ezen a részen, de senkin nem volt munkaruha. Mindenki úgy nézett ki, mint bármelyik vevő. Ez még nem lenne gond, de itt semmi nem volt egyértelmű, így még kérdezni sem tudtunk semmiről. A férjem mesélte, hogy amikor először járt itt, össze-vissza bolyongott a hármas épületben, mert fogalma sem volt róla, hogy mi, hol található.

Na, azért nem vesztünk el, mert ugyebár csak én voltam itt újonc.

Van egyébként valami varázsa ennek a helynek, mert sokkal több nőt láttam itt, mint a másik nagykernél. Ugyanakkor ez a

• nem tudom, ki, hova tartozik,
• nem tudom, hová kell állnom,
• nem tudom, hogyan zajlik a folyamat
• egy vásárlási lépést sem látok előre
• a kiszolgálásnál pedig fogalmam sincs, mi fog történni és mikor
• de láthatóan a kiszolgáló személyzet is ad-hoc módon keríti sorra az adagokat

érzés teljesen elbizonytalanított.

Laci megjegyezte: jóval nagyobb hely, mint a másik, igaz?

Mire én: igen, de az még nem jelenti, hogy több a profitjuk.

Ugyanis legalább 5 jelét láttam annak, hogy hatékonytalanul működnek.

A „műveleti” sorrend folyamata össze-vissza volt, oda-vissza kellett kóvályogni az épületen belül.

Oké, elég egyszer megtanulni, hogy itt hogyan működnek a dolgok, de miért is kell a fizetéshez 10 métert visszafelé haladni? Miért nem lehet egy folyamatot, egy szemmel látható, a hibákat azonnal kiugrasztó layout-ot megcsinálni? Hiszen van hely!

A személyzet sok volt… Ahhoz a vásárlóerőhöz, amit én láttam. Nyilván vannak terheltebb időszakok, de az, hogy valaki vár a munkára, az már veszteség.

Valahogy mostanában érzékenyebb vagyok az ilyenekre.

Főleg, hogy utána a Mc’Donalds-ban láttuk a klasszikus példáját a jól kitalált rendszernek: bármelyik mekibe mész is be, tudod, hogy mi a rendszer, el sem lehet téveszteni!

Tudod, hol kéred a menüt, hol kapod meg (ha nem kapod meg azonnal, akkor utánad hozzák), ráadásul ennél a mekinél az üdítőt te engeded magadnak a poharadba (Hungária körúton, az M3-as felhajtó előtt kicsivel), de nem kellett mondaniuk, mert annyira nyilvánvaló, annyira jól van kitalálva!

Ebből az egészből egyébként csak azt akartam kihozni, hogy attól, hogy egy üzlet monumentálisnak, pörgősnek, vidámnak hat, attól még lehet a hatékonyság mérőszáma a béka feneke alatt, és bárhonnan jöhet egy kisebb, újabb cég, amelyik sokkal profitábilisabb tud lenni, mert nem túlozzák el a dolgokat. Hatékonyság, fél egészség!

Heti Hetes

Vasárnap éjjel, félálomban szörfölgettem a tévécsatornákon, és megálltam a Heti Hetesnél. Éppen az állami vállalatok vezetőinek fizetéséről volt szó, és valahogy senki nem tudott okosat mondani. Ha jól emlékszem, Gálvölgyi János jegyezte meg, hogy már elnézést, de 20 éve veszteséges cégeknél miért is kapnak egyesek arcpirítóan magas fizetést?

Farkasházy Tivadar - mély tiszteletem egyébként! - egyszer csak elkezdett félre(mellé)beszélni: azt magyarázta, hogy olyanról nem beszélhetünk, hogy veszteségesek ezek a vállalatok, mert ha mondjuk az állam BELETESZ 10 milliárdot, és ennyi nyereséget vár el, akkor, ha csak 5 milliárdot termel az a cég, akkor már nem veszteséges, mert megtermelt 5 milliárdot az államnak.

Hát, egy kissé összerándult a gyomrom ennek hallatán.

Jobb, ha most meghatározzuk, hogy mi az, hogy veszteséges egy vállalat (vállalkozás) és mi az, hogy nullszaldós, és mi az, hogy nyereséges. Nem kell semmi extra, csak egy kis józan paraszti ész. Ha így gondolkodna mindenki, nem lennének hosszú távon megtérülő - vagyis soha meg nem térülő - befektetések az államok részéről.

Egy vállalkozás akkor veszteséges, amikor a saját maga fenntartását sem termeli ki.

Teszem azt, egy jól menő susztercég, a bérleti díjra, rezsire, alkalmazottak bérére valót sem termeli ki, tehát nem jön be annyi bevétel a cégbe, ami ezeket fedezné.

Ilyenkor szokott a tulajdonos benyúlni a zsebbe (államkasszába), és onnan belecsurgat a cégbe egy kicsit, hogy elég legyen a túléléshez, mert lehet, hogy a következő negyed évben fellendülés lesz várható. Időszakos veszteségesség akár bármelyik vállalatnál előfordulhat, sőt, mit ne mondjak, a világ leghíresebb vállalkozásai eleinte mind-mind veszteségesek (twitter, facebook, stb.).

De igaza volt Gálvölgyinek: 20 éve csak toljuk bele a pénzt, és még a költségeken sem képesek lefaragni?

De folytassuk: nullszaldós az a cég, ami éppen annyi bevételt produkál, mint amennyi a fenntartásához, üzemeltetéséhez kell. Bejönnek a pénzek a megrendelőktől, vevőktől, a tulaj pedig hó elején szépen elutalja ezeket bérekre, járulékokra, rezsire, bérleti díjra, miegymásra, majd kezdődik elölről a pénztermelés.

Ha marad a mindenféle befizetések-kifizetések után, akkor már nyereséges a vállalkozás. Nyilván, minél nyereségesebb, annál nagyobb beruházásokat, innovációkat, fejlesztéseket lehet finanszírozni, és akkor megint esetleg vissza lehet csúszni a nyereségességből a veszteségességbe, de közben nyilvánvaló fejlődések történnek!

Na, most mi a helyzet az állami vállalatoknál?
Az az állami vállalat, ami tényleg, világ életében veszteséges volt, attól egyáltalán elvárhatjuk-e, hogy nyereséges legyen?

Ha nem - mondjuk a MÁV esetében -, akkor minek háborgunk azon, hogy mennyi a MÁV vezetők fizetése? Nem lehet bezárni a vasutat, mert már az üresen kongó szárnyak bezárása is sztrájkgyanús eseményeket jelez elő…

Lehetséges, hogy állami vállalatok esetében nem is lehet nyereségességről beszélni, mert olyan dolgokat szolgáltat az a cég, amik az ország életképességét biztosítják, amit a versenyszférában kivitelezni sem tudnának (pl. több tízezer alkalmazottat, a’ la MÁV) ugyanakkor valamiféle hatékony és költséghatékony szemlélet ilyen esetekben nem ártana.

Egy vállalat eredményét nem csak a nyereségesség-veszteségesség jelzi, sőt, állami vállalatok esetében abszolúte felesleges erről beszélni: nem lehet mérőszám az, amit nem lehet más cégekkel összehasonlítani. Ja, de lehet: a vezetők fizetése. Ugyanakkor a méretek kicsit sem akkorák, és a felelősség sem, mint egy bármilyen, ugyanabban az iparágban, a versenyszférában tevékenykedő cég esetében.

Egészen más mérőszámok kellenek, meg lehet nézni egy-két japán céget, mi mindent mérnek! Még a levegővételre fordított időt is kiszámolják, és tisztában vannak a veszteségeikkel (már ez is nagy szó!).

Ráadásul olyan dolgokat tekintenek veszteségnek, amiket mi, itt nyugaton természetesnek tartunk, például a koszt, a rendetlenséget, az átláthatatlanságot, az átállási időt, a selejtet, a hibás terméket, a nem optimális raktárkészletet (túl nagy is rossz), a felesleges mozgatást, sőt, még a túltermelést is.

Néhány magyar vezető hanyatt dobná magát egy-két ilyen módszertől, és nem csoda, hogy ezek még nem terjedtek el itthon, csak a GE és LEAR szintű cégeknél: kultúra kell hozzá. Jó hír, magyarok is meg tudják tanulni. Rossz hír: ezen módszerek bevezetése is pénzbe kerül.

Szóval, egy cég lehet akár akkor is veszteséges, ha szépen jönnek a bevételek, de mindezt dupla munkával érik el. És lehet akkor is nyereséges, ha tökéletesen működnek a folyamatok - percre pontosan járnak a szép tiszta vonatok, mosolygó személyzettel - és mindenki boldog.

Abban biztos vagyok, hogy az állami tulajdonban - vagy részben állami tulajdonban - lévő cégeknél nem bevételben kell mérni a nyereséget, hanem a vevők megelégedettségében. Ugyanakkor, ha a vevők már annyira elégedetlenek, hogy a felső vezetők zsebében és bukszájában szeretnének szétnézni, akkor az azért jelzés értékű. Vagy ezt is csak a politika teszi?

Öregedj lassan!

Ha valaki ötvenévesen ugyanúgy látja a világot, mint húszévesen, az harminc évet elpazarolt az életéből.
Muhamad Ali